Mi kell ahhoz, hogy valódi képregénykultúra épüljön Magyarországon? Nem elég, ha a képregényeket meg lehet venni – az embereknek először találkozniuk is kell velük.

Az adásban az elérhetőség és a láthatóság különbségét járjuk körül: miért nem oldja meg a problémát önmagában egy budapesti könyvfesztiválon lévő képregény zóna távol mindentől, hogyan lehet képregényeket eljuttatni vidéki településekre, és milyen szerepe lehet ebben a könyvtáraknak, iskoláknak, könyvesboltoknak, kiadóknak és rendezvényeknek.

Beszélünk arról is, hogyan lehet kicsiben képregénykultúrát építeni – akár egyetlen könyvtárban –, és mit tehetnének a hazai piaci szereplők azon túl, hogy évről évre megjelennek ugyanazokon a képregényes rendezvényeken.

Hogyan lesz a „láttam egy képregényt” élményből „olvasok képregényt”?

Részt vettünk a 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, ami lehetőség miatt hónapokig nagyon izgatottak voltunk, és alig vártuk, hogy ott lehessünk. Most először volt lehetőség a képregényeknek egy helyen való megjelenésre, ami izgalmasan hangzott, ám a tapasztalataink... míg voltak kiadók, akiknek bejött, addig mi teljes negatív szájízzel távoztunk. Túl nagy álmaink és céljaink voltak, és hiába igényes és minőségi történeteket adunk ki valahogy egyszerűen nem találták meg a közönségüket.

Miközben az egész Képregényzónát illetően negatív tapasztalataink voltak, ami persze nem a zónát összeszervezők hibája, hanem a könyvfesztiválé. Pedig a képregényes kiadóknál nagyobb lelkesedéssel senki sem küzd azért, hogy felfedezhesse az, akinek épp a legnagyobb szüksége van az adott kiadványra.

Miért érződik másnak egy amerikai képregény, egy manga és egy olasz Bonelli képregény? A különbség nem csak a méretben, a színekben vagy az oldalszámban keresendő: a három formátum eltérő ritmusban és eltérő olvasói szokásokra építve mesél történetet.

Ma összehasonlítjuk az amerikai színes-szagos, nagy méretű kiadványokat és történetmesélési módszereket, melyeket gyakran „mozisabb” vizuális világot alkotnak a manga sűrűbb, fekete-fehér, folyamatos történetmesélésével. Megnézzük, hogyan használja másképp a látványt és a tempót a manga és a nyugati képregény.

Közben előkerül a Sergio Bonelli Editore klasszikus formátuma is: a 16×21 centiméteres, fekete-fehér, 96 oldalas, havi képregény, amely érdekes európai párhuzamot kínál a manga sorozatos fogyasztásához.

Vajon tényleg a nagyobb, színesebb képregény ad nagyobb élményt? Vagy a kisebb, kompaktabb formátum éppen azért működik, mert könnyebb vele együtt élni?

A manga-kultúrában gyakran találkozunk olyan címekkel, amelyek szinte elmondják a történet alaphelyzetét. Mire leveszed a polcról, már tudod, ki a főhős, mi történik vele, milyen világba kerülsz, sőt néha azt is, mi a történet legfontosabb poénja.

Ez nem egyszerűen furcsa japán címadási szokás. A cím egyben ajánló, műfaji jelzés és mini történetpitch is. Azt üzeni az olvasónak: ezt kapod, ha ezt a könyvet választod.

És éppen ez az egyik érdekes különbség az amerikai és európai képregényekhez képest. Ott sokkal gyakoribbak a rövid, márkaszerű, asszociatív címek: Spawn, Saga, Invincible, Blacksad, Thorgal, Corto Maltese stb. A cím elsősorban azonosítja a művet; a manga esetében sokszor el is adja az alapötletet.

Miért nem feltétlenül riaszt el egy mangaolvasót, ha egy sorozat 20, 50 vagy akár 100 kötet hosszú? És miért lehet egy hosszú történet éppen az egyik legnagyobb bizalomépítő tényező egy olvasó számára?

Ebben az epizódban a manga hosszú távú történetmesélését hasonlítjuk össze az amerikai képregénypiac sorozatmodelljével. Megnézzük a Weekly Shonen Jump gyors és kíméletlen szelekcióját, a manga sorozatok megszakadásának kockázatát, valamint azt, mi történik akkor, amikor egy sorozat már bizonyította a létjogosultságát, és az olvasó évekre vagy akár évtizedekre elköteleződhet mellette.

Beszélünk az olvasói idő- és pénzbefektetésről, a folyamatos történetmesélés pszichológiájáról, a hosszú sorozatok közösségépítő erejéről, valamint arról, miért jelenthet mást a „kezdj bele egy új képregénybe” és a „lépj be egy már működő történetbe”.

Egy rövid sorozat azt mondja: nézd meg ezt a történetet. Egy hosszú manga azt mondja: költözz be ebbe a világba.

Miért teljesen természetes egy mangaolvasónak a fekete-fehér képregény, miközben egy amerikai képregénynél sok olvasó hiányként éli meg ugyanezt? És valóban többet ér egy színes oldal, mint egy jól megrajzolt fekete-fehér oldal?

Ma ebben a témában merülünk el. Szó lesz arról, hogyan használja a manga a feketéket, fehér tereket, vonalakat és screentone-t önálló eszközként. Összehasonlítjuk ezt az amerikai szuperhős-képregények színhasználatával, ahol a szín sokszor már a karakterazonosítás és a márka része.

És felmerül egy érdekesebb kérdés is: lehet, hogy a szín nem univerzális érték, hanem egy adott formátumhoz és olvasási szokáshoz kapcsolódó elvárás?

A színes képregény megmutatja, milyen a világ. De vajon a fekete-fehér rá tud-e venni arra, hogy te töltsd meg színekkel?

Ebben az epizódban beszélgetünk egy kicsit az első benyomásainkról a Ray Gunn előzeteséről, arról hogy a Brad Bird (A hihetetlen család, Ratatouille, Mission: Impossible – Fantom protokoll) nevével fémjelzett új animációs film milyen világot, hangulatot és történetet ígér az előzetesben. Emellett szóba kerül az Amazon Prime-ra hamarosan érkező Madden előzetese is, Nic Cage főszereplésével.

Kitti ezúttal nem marad hot take-ek nélkül: arról beszélünk, miért érezhetjük úgy, hogy a popkultúra egyre gyakrabban szégyelli a valódi érzelmeket, és mi történik velünk, amikor egy film vagy sorozat után már máshogy nézünk valamire.

A Mi a valószínűbb? rovatban többek között kiderül, melyik 2027-es megjelenéshez lehet bevállalósabb, a Nickelodeon vagy a Cartoon Network kerülhet-e eladásra a Paramount részéről, melyik crossover elképzelhetőbb: Star Trek × DC vagy SpongyaBob × Bolondos dallamok, és vajon a Wildwood vagy a Toy Story 5 lehet-e az idei animációs Oscar egyik meghatározó címe.

A Címlapsztoriban pedig elővesszük a régóta legendás sorsú A prérifarkas visszavág történetét: hogyan készülhetett el egy film, hogyan kerülhetett évekre a fiókba, és miért lett belőle az elmúlt évek egyik legkülönösebb filmes ügye. Na és hogy nekünk hogy tetszett? Kiderül a mai adásból!

A mai adás tartalmából:

00:00-25:05

Ray Gunn és Madden előzetes kibeszélő

25:06-37:06

Kitti hot takejei

37:07-48:10

Mi a valószínűbb? (játék)

- Ki lesz a bevállalósabb 2027 december 17-ről?

- A Nickelodeont vagy a Cartoon Networkot adná el a Paramount?

- Star Trek-Dc vagy SpongyaBob-Bolondos dallamok crossover a valószínűbb?

- Wilwood vagy a Toy Story 5 nyeri idén az animációs Oscart?

48:11-1:43:02

Címlapsztori

A prérifarkas visszavág

- A feláldozható firkák érzései (1:23:31-1:32:31)

- Gyalogkakukk (1:32:32-1:4

Miért vesznek meg emberek egy mangát egy anime után? És miért működik sokszor olyan erősen az anime mint a manga felfedezési csatornája, miközben a nyugati képregényeknél a filmek és sorozatok sokkal kevésbé kiszámíthatóan terelik az olvasókat az eredeti műhöz?

Ma utánajárunk, hogyan működik az anime mint marketingeszköz, mit jelent az adaptáció egy manga számára, hogyan tud egy sikeres sorozat egyszerre új olvasókat szerezni és egy címet újra, akár sok év távlatából is felpörgetni. Szóba kerül többek között az a különbség, amikor egy adaptáció egyszerűen reklámozza az eredeti művet, és amikor valóban átvezeti hozzá a közönséget.

Mert hiszem, hogy egy jó adaptáció nem elveszi a közönséget az eredeti műtől, hanem elvezeti hozzá a közönséget.

Gail Simone írta a She-Spawn első számairól mesélek.

Todd McFarlane 1977-ben, mindössze 16 évesen álmodta meg Spawn karakterét... Most pedig elmeséli nekünk milyen lett volna akkor, ha megjelenik. Egy hamisítatlan maffia bosszú történet Mike Spears írásában és megosztó vizuális világával.