Az Ignition press 2024-ben indult, és az elmúlt hónapokban folyamatosan kerülnek a figyelem középpontjába. Elképesztő limitált sorozatokat adnak ki, most pedig újabb nagy hullámban érkeztek neves alkotók a kiadóhoz, akik alkotói képregényeket fognak készíteni a számukra. Akad köztünk folytatólagos és limitált sorozat is, de csupa olyan ötlet és koncepció, ami megérdemli a figyelmet.

Emellett az Image Comics izgalmas bejelentésekkel készült a New York Comic Con-ra, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül. Kezdetnek azzal, hogy újra összeáll a Paper girls verhetetlen alkotó csapata!

Szervezőként így láttam és éltem meg a rendezvényt. Kemény munka volt, sok-sok belefektetett idő, energia és pénz árán került megrendezésre az esemény.

Milyenek a magyar képregényes rendezvények? (Daily Cultree #29.)

Gondoltad volna, hogy volt olyan évtized(ek), amikor az emberek olvastak képregényeket Magyarországon? És nem csak pár százan vagy ezren, hanem tízezren!

Az 1950-es évektől a Füles, a Pajtás, később a Kockás és más lapok révén tömegek találkoztak képregénnyel. A Füles 1957-től rendszeresen közölt képregényeket, 1964-től már két, 1970-től három folytatásos történet futott benne egyszerre.  A Kockás pedig 1981 és 1992 között kifejezetten népszerű volt fiatalok és idősebbek körében is. Ám 2026-ban nincs egyikhez sem fogható erejű megjelenés sem.

Miért nem lett ebből olyan stabil kulturális ökoszisztéma, mint amilyen például Franciaországban, Belgiumban, Olaszországban, Japánban vagy az Egyesült Államokban kialakult?

Mi kell ahhoz, hogy valódi képregénykultúra épüljön Magyarországon? Nem elég, ha a képregényeket meg lehet venni – az embereknek először találkozniuk is kell velük.

Az adásban az elérhetőség és a láthatóság különbségét járjuk körül: miért nem oldja meg a problémát önmagában egy budapesti könyvfesztiválon lévő képregény zóna távol mindentől, hogyan lehet képregényeket eljuttatni vidéki településekre, és milyen szerepe lehet ebben a könyvtáraknak, iskoláknak, könyvesboltoknak, kiadóknak és rendezvényeknek.

Beszélünk arról is, hogyan lehet kicsiben képregénykultúrát építeni – akár egyetlen könyvtárban –, és mit tehetnének a hazai piaci szereplők azon túl, hogy évről évre megjelennek ugyanazokon a képregényes rendezvényeken.

Hogyan lesz a „láttam egy képregényt” élményből „olvasok képregényt”?

Részt vettünk a 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, ami lehetőség miatt hónapokig nagyon izgatottak voltunk, és alig vártuk, hogy ott lehessünk. Most először volt lehetőség a képregényeknek egy helyen való megjelenésre, ami izgalmasan hangzott, ám a tapasztalataink... míg voltak kiadók, akiknek bejött, addig mi teljes negatív szájízzel távoztunk. Túl nagy álmaink és céljaink voltak, és hiába igényes és minőségi történeteket adunk ki valahogy egyszerűen nem találták meg a közönségüket.

Miközben az egész Képregényzónát illetően negatív tapasztalataink voltak, ami persze nem a zónát összeszervezők hibája, hanem a könyvfesztiválé. Pedig a képregényes kiadóknál nagyobb lelkesedéssel senki sem küzd azért, hogy felfedezhesse az, akinek épp a legnagyobb szüksége van az adott kiadványra.

Miért érződik másnak egy amerikai képregény, egy manga és egy olasz Bonelli képregény? A különbség nem csak a méretben, a színekben vagy az oldalszámban keresendő: a három formátum eltérő ritmusban és eltérő olvasói szokásokra építve mesél történetet.

Ma összehasonlítjuk az amerikai színes-szagos, nagy méretű kiadványokat és történetmesélési módszereket, melyeket gyakran „mozisabb” vizuális világot alkotnak a manga sűrűbb, fekete-fehér, folyamatos történetmesélésével. Megnézzük, hogyan használja másképp a látványt és a tempót a manga és a nyugati képregény.

Közben előkerül a Sergio Bonelli Editore klasszikus formátuma is: a 16×21 centiméteres, fekete-fehér, 96 oldalas, havi képregény, amely érdekes európai párhuzamot kínál a manga sorozatos fogyasztásához.

Vajon tényleg a nagyobb, színesebb képregény ad nagyobb élményt? Vagy a kisebb, kompaktabb formátum éppen azért működik, mert könnyebb vele együtt élni?

A manga-kultúrában gyakran találkozunk olyan címekkel, amelyek szinte elmondják a történet alaphelyzetét. Mire leveszed a polcról, már tudod, ki a főhős, mi történik vele, milyen világba kerülsz, sőt néha azt is, mi a történet legfontosabb poénja.

Ez nem egyszerűen furcsa japán címadási szokás. A cím egyben ajánló, műfaji jelzés és mini történetpitch is. Azt üzeni az olvasónak: ezt kapod, ha ezt a könyvet választod.

És éppen ez az egyik érdekes különbség az amerikai és európai képregényekhez képest. Ott sokkal gyakoribbak a rövid, márkaszerű, asszociatív címek: Spawn, Saga, Invincible, Blacksad, Thorgal, Corto Maltese stb. A cím elsősorban azonosítja a művet; a manga esetében sokszor el is adja az alapötletet.

Miért nem feltétlenül riaszt el egy mangaolvasót, ha egy sorozat 20, 50 vagy akár 100 kötet hosszú? És miért lehet egy hosszú történet éppen az egyik legnagyobb bizalomépítő tényező egy olvasó számára?

Ebben az epizódban a manga hosszú távú történetmesélését hasonlítjuk össze az amerikai képregénypiac sorozatmodelljével. Megnézzük a Weekly Shonen Jump gyors és kíméletlen szelekcióját, a manga sorozatok megszakadásának kockázatát, valamint azt, mi történik akkor, amikor egy sorozat már bizonyította a létjogosultságát, és az olvasó évekre vagy akár évtizedekre elköteleződhet mellette.

Beszélünk az olvasói idő- és pénzbefektetésről, a folyamatos történetmesélés pszichológiájáról, a hosszú sorozatok közösségépítő erejéről, valamint arról, miért jelenthet mást a „kezdj bele egy új képregénybe” és a „lépj be egy már működő történetbe”.

Egy rövid sorozat azt mondja: nézd meg ezt a történetet. Egy hosszú manga azt mondja: költözz be ebbe a világba.

Miért teljesen természetes egy mangaolvasónak a fekete-fehér képregény, miközben egy amerikai képregénynél sok olvasó hiányként éli meg ugyanezt? És valóban többet ér egy színes oldal, mint egy jól megrajzolt fekete-fehér oldal?

Ma ebben a témában merülünk el. Szó lesz arról, hogyan használja a manga a feketéket, fehér tereket, vonalakat és screentone-t önálló eszközként. Összehasonlítjuk ezt az amerikai szuperhős-képregények színhasználatával, ahol a szín sokszor már a karakterazonosítás és a márka része.

És felmerül egy érdekesebb kérdés is: lehet, hogy a szín nem univerzális érték, hanem egy adott formátumhoz és olvasási szokáshoz kapcsolódó elvárás?

A színes képregény megmutatja, milyen a világ. De vajon a fekete-fehér rá tud-e venni arra, hogy te töltsd meg színekkel?