A 170 éve született Stróbl Alajost, a magyar szobrászat egyik legjelentősebb alakját nemcsak monumentális művei, de különleges személyisége is halhatatlanná tette. Kortársai „epreskerti várúrként” emlegették: az Epreskertben kialakított műterme és kertje egyszerre volt alkotóműhely, iskola, és társasági színtér. Stróbl lóháton járt, időnként páncélban korcsolyázott, történelmi jelmezes estélyeket rendezett, és még állatokat – pávákat, majmokat, sőt szarvast is – tartott a kertben.

Az extravagancia azonban nem puszta póz volt: Stróbl egész környezetét műalkotássá formálta, és az Epreskertben a múlt romantikus világát elevenítette meg. Művészként elsősorban köztéri és emlékszobrai tették halhatatlanná. Nevéhez fűződik többek között a budavári Mátyás-kút, a Szent István-lovasszobor és a Magyar Nemzeti Múzeum előtt álló Arany János-emlékmű – olyan alkotások, amelyek máig Budapest meghatározó részei.

Az Epreskert ugyanakkor Stróbl számára mindenekelőtt a művészképzés fontos helyszíne volt. A mester itt nemcsak alkotott, hanem tanított is: műtermében és a kertben generációk sajátíthatták el a szobrászat gyakorlati fogásait, miközben Stróbl a természet utáni tanulmányozást, a mintázást és a klasszikus szobrászati hagyományok ismeretét tartotta fontosnak. Tanítványai között számos később jelentős művész volt, így az Epreskert az ő működésének köszönhetően a 20. század eleji magyar szobrászat egyik meghatározó műhelyévé vált.

December végéig látható a Stróbl Epreskertje című, az Epreskert történetét és Stróbl legendáit eddig publikálatlan archív fotókkal bemutató szabadtéri kiállítás a Bajza és a Szondi utcában, míg a jubileumi év kiemelt eseménye a szeptember 19-ig látogatható Stróbl 170 című nagyszabású tárlat az MKE Barcsay Termében. 

Borovi Dániel művészettörténésszel Kalmár András beszélgetett.