Petőfi Sándor: Nemzeti dal Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! – A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! (Pest, 1848. március 13.) Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Petőfi Sándor: Szülőföldemen Itt születtem én ezen a tájon, Az alföldi szép nagy rónaságon, Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele, Most is hallom e dalt, elhangzott bár: "Cserebogár, sárga cserebogár!"   Ugy mentem el innen, mint kis gyermek, És mint meglett ember, úgy jöttem meg. Hej azóta húsz esztendő telt el Megrakodva búval és örömmel... Húsz esztendő... az idő hogy lejár! "Cserebogár, sárga cserebogár!"   Hol vagytok, ti régi játszótársak? Közületek csak egyet is lássak! Foglaljatok helyet itt mellettem, Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, Hogy vállamon huszonöt év van már... "Cserebogár, sárga cserebogár!"   Mint nyugtalan madár az ágakon, Helyrül-helyre röpköd gondolatom. Szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a virágról a mézet; Minden régi kedves helyet bejár... "Cserebogár, sárga cserebogár!"   Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, Lovagolok fűzfasípot fújva, Lovagolok szilaj nádparipán, Vályuhoz mék, lovam inni kiván, Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár... "Cserebogár, sárga cserebogár!"   Megkondúl az esteli harangszó, Kifáradt már a lovas és a ló, Hazamegyek, ölébe vesz dajkám, Az altató nóta hangzik ajkán, Hallgatom s félálomban vagyok már... "Cserebogár, sárga cserebogár!"... - -   Félegyháza, 1848. június 6 - 8. Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Petőfi Sándor: Csatában A földön is harag, Az égen is harag! Kifolyt piros vér és Piros napsugarak! A lemenő nap oly Vad bíborban ragyog! Előre, katonák, Előre, magyarok!   Komoly felhők közül Bámul reánk a nap, Rettentő szuronyok Füstben csillámlanak, A sűrü lomha füst Sötéten gomolyog, Előre, katonák, Előre, magyarok!   Ropog, hosszan ropog Csatárok fegyvere, Ágyúk bömbölnek, hogy Reng a világ bele; Te ég, te föld, talán Most összeomlotok! Előre, katonák, Előre, magyarok!   Szilaj lelkesedés Foly bennem, mint tüzár, A vérszag és a füst Megrészegíte már, Előre rontok én, Ha élek, ha halok! Utánam, katonák, Utánam, magyarok!   Medgyes, 1849. március 2 - 3. Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger Föltámadott a tenger, A népek tengere; Ijesztve eget-földet, Szilaj hullámokat vet Rémítő ereje.   Látjátok ezt a táncot? Halljátok e zenét? Akik még nem tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép.   Reng és üvölt a tenger, Hánykódnak a hajók, Sűlyednek a pokolra, Az árboc és vitorla Megtörve, tépve lóg.   Tombold ki, te özönvíz, Tombold ki magadat, Mutasd mélységes medred, S dobáld a fellegekre Bőszült tajtékodat;   Jegyezd vele az égre Örök tanúságúl: Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!   Pest, 1848. március 27 - 30. Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Arany János: A walesi bárdok Edward király, angol király Léptet fakó lován: Hadd látom, úgymond, mennyit ér A velszi tartomány.   Van-e ott folyó és földje jó? Legelőin fű kövér? Használt-e a megöntözés: A pártos honfivér?   S a nép, az istenadta nép, Ha oly boldog-e rajt' Mint akarom, s mint a barom, Melyet igába hajt?   Felség! valóban koronád Legszebb gyémántja Velsz: Földet, folyót, legelni jót, Hegy-völgyet benne lelsz.   S a nép, az istenadta nép Oly boldog rajta, Sire! Kunyhói mind hallgatva, mint Megannyi puszta sir.   Edward király, angol király Léptet fakó lován: Körötte csend amerre ment, És néma tartomány.   Montgomery a vár neve, Hol aznap este szállt; Montgomery, a vár ura, Vendégli a királyt.   Vadat és halat, s mi jó falat Szem-szájnak ingere, Sürgő csoport, száz szolga hord, Hogy nézni is tereh;   S mind, amiket e szép sziget Ételt-italt terem; S mind, ami bor pezsegve forr Túl messzi tengeren.   Ti urak, ti urak! hát senkisem Koccint értem pohárt? Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek! Ne éljen Eduárd?   Vadat és halat, s mi az ég alatt Szem-szájnak kellemes, Azt látok én: de ördög itt Belül minden nemes.   Ti urak, ti urak, hitvány ebek! Ne éljen Eduárd? Hol van, ki zengje tetteim - Elő egy velszi bárd!   Egymásra néz a sok vitéz, A vendég velsz urak; Orcáikon, mint félelem, Sápadt el a harag.   Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik. - Ajtó megől fehér galamb, Ősz bárd emelkedik.   Itt van, király, ki tettidet Elzengi, mond az agg; S fegyver csörög, haló hörög Amint húrjába csap.   "Fegyver csörög, haló hörög, A nap vértóba száll, Vérszagra gyűl az éji vad: Te tetted ezt, király!   Levágva népünk ezrei, Halomba, mint kereszt, Hogy sirva tallóz aki él: Király, te tetted ezt!"   Máglyára! el! igen kemény - Parancsol Eduárd - Ha! lágyabb ének kell nekünk; S belép egy ifju bárd.   "Ah! lágyan kél az esti szél Milford-öböl felé; Szüzek siralma, özvegyek Panasza nyög belé.   Ne szülj rabot, te szűz! anya Ne szoptass csecsemőt!..." S int a király. S elérte még A máglyára menőt.   De vakmerőn s hivatlanúl Előáll harmadik; Kobzán a dal magára vall, Ez íge hallatik:   "Elhullt csatában a derék - No halld meg Eduárd: Neved ki diccsel ejtené, Nem él oly velszi bárd.   Emléke sír a lanton még - No halld meg Eduárd: Átok fejedre minden dal, Melyet zeng velszi bárd."   Meglátom én! - S parancsot ád Király rettenetest: Máglyára, ki ellenszegűl, Minden velsz énekest!   Szolgái szét száguldanak, Ország-szerin, tova. Montgomeryben így esett A híres lakoma. -   S Edward király, angol király Vágtat fakó lován; Körötte ég földszint az ég: A velszi tartomány.   Ötszáz, bizony, dalolva ment Lángsírba velszi bárd: De egy se birta mondani Hogy: éljen Eduárd. -   Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal London utcáin ez? Felköttetem a lord-majort, Ha bosszant bármi nesz!   Áll néma csend; légy szárnya bent, Se künn, nem hallatik: "Fejére szól, ki szót emel! Király nem alhatik."   Ha, ha! elő síp, dob, zene! Harsogjon harsona: Fülembe zúgja átkait A velszi lakoma...   De túl zenén, túl síp-dobon, Riadó kürtön át: Ötszáz énekli hangosan A vértanúk dalát.   Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Dicsőséges nagyurak, hát Hogy vagytok? Viszket-e ugy egy kicsit a Nyakatok? Uj divatu nyakravaló Készül most Számotokra... nem cifra, de Jó szoros. Tudjátok-e, mennyit kértünk Titeket, Hogy irántunk emberiek Legyetek, Vegyetek be az emberek Sorába... Rimánkodott a szegény nép, S hiába. Állatoknak tartottátok A népet; Hát ha most mint állat fizet Tinéktek? Ha megrohan mint vadállat Bennetek, S körmét, fogát véretekkel Festi meg? Ki a síkra a kunyhókból Miljomok! Kaszát, ásót, vasvillákat Fogjatok! Az alkalom maga magát Kinálja, Ütött a nagy bosszuállás Órája! Ezer évig híztak rajtunk Az urak, Most rajtok a mi kutyáink Hízzanak! Vasvillára velök, aztán Szemétre, Ott egyék a kutyák őket Ebédre!... Hanem még se!... atyafiak, Megálljunk! Legyünk jobbak, nemesebbek Őnáluk; Isten után legszentebb a Nép neve: Feleljünk meg becsülettel Nékie. Legyünk nagyok, amint illik Mihozzánk, Hogy az isten gyönyörködve Nézzen ránk, S örömében mindenható Kezével Fejeinkre örök áldást Tetézzen. Felejtsük az ezer éves Kínokat, Ha az úr most testvérének Befogad; Ha elveti kevélységét, Címerit, S teljes egyenlőségünk el- Ismeri. Nemes urak, ha akartok Jőjetek, Itt a kezünk, nyujtsátok ki Kezetek. Legyünk szemei mindnyájan Egy láncnak, Szüksége van mindnyájunkr’ aHazának. Nem érünk rá várakozni, Szaporán, Ma jókor van, holnap késő Lesz talán. Ha bennünket még mostan is Megvettek, Az uristen kegyelmezzen Tinektek! (Pest, 1848. március 11. előtt.) Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Ady Endre: A tűz csiholója Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek S ha százszor tudtak bátrak lenni, Százszor bátrak és viharvertek. Az első emberi bátorság Áldassék: a Tűz csiholója, Aki az ismeretlen lángra Úgy nézett, mint jogos adóra. Mint egy Isten, hóban vacogva Fogadta szent munkája bérét: Még ma is minden bátor ember Csörgedezteti az ő vérét. Ez a világ nem testálódott Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak: Legkülömb ember, aki bátor S csak egy külömb van, aki: bátrabb. S aki mást akar, mint mi most van, Kényes bőrét gyáván nem óvja: Mint ős-ősére ütött Isten: A fölséges Tűz csiholója. Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Petőfi Sándor: A nép nevében Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!   S a nép hajdan csak eledelt kivánt, Mivelhogy akkor még állat vala; De az állatból végre ember lett, S emberhez illik, hogy legyen joga. Jogot tehát, emberjogot a népnek! Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg Isten teremtményén, s ki rásüti: Isten kezét el nem kerűlheti.   S miért vagytok ti kiváltságosok? Miért a jog csupán tinálatok? Apáitok megszerzék a hazát, De rája a nép-izzadás csorog. Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya! Kéz is kell még, mely a földet kihányja, Amíg föltűnik az arany ere... S e kéznek nincsen semmi érdeme?   S ti, kik valljátok olyan gőgösen: Mienk a haza és mienk a jog! Hazátokkal mit tennétek vajon, Ha az ellenség ütne rajtatok?... De ezt kérdeznem! engedelmet kérek, Majd elfeledtem győri vitézségtek. Mikor emeltek már emlékszobort A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?   Jogot a népnek, az emberiség Nagy szent nevében, adjatok jogot, S a hon nevében egyszersmind, amely Eldől, ha nem nyer új védoszlopot. Az alkotmány rózsája a tiétek, Tövíseit a nép közé vetétek; Ide a rózsa néhány levelét S vegyétek vissza a tövis felét!   Még kér a nép, most adjatok neki; Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!   Pest, 1847. március Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Dsida Jenő: Hulló hajszálak elégiája Tavaly delejes, dúsnövésű hajamban sercegett a fésű... Én nem tudom, hogy mi a titka, hajam ma gyöngeszálú, ritka, megtört, puha, mint ócska kelme szálakra szétnyűtt, satnya selyme s oly könnyen enged, símul, hajlik, oly szépen helyére hanyatlik, mint enyhe elmúlásra várván erőtlen nagybeteg a párnán.   S jaj, veszteség, mi meg nem térül! e gyatra fürt is egyre gyérül, olykor szálanként, majd sereggel tépi a fésű foga reggel. S mikép hegyen, hol sok vihar volt, sápadtan ütközik a tar folt s orkán-seperte szikla-ormán nem sarjad új fa: ilyenformán terjed a tisztás köre szépen koponyám tarlott tetejében.   Ami azelőtt lomb lehulltán fogott el, az ma idők multán egy-egy hajszál hulltára támad: bizsergő, halk nyárvégi bánat - és lelkemet lankadtra fújja október lengő mélabúja: A tavaszvágy, mi régi költőt annyi epedő dallal töltött, hirdetvén, új rügy, új kacaj lesz: nekem valami égi hajszesz.   Nem is kutatom már, mi tette, hogy hajzatom ily gyér felette: talán a csókok lassú mérge? talán a gondok sunyi férge? Hiszen mindenki szíve voltam, Minden sírhantra én hajoltam, minden bölcsőnél ottan álltam, minden porontyot én dajkáltam, én tanítottam, én neveltem, minden kunyhóban én teleltem.   Míg mély alvókkal megrakottan ment a hajó, én virrasztottam, úgy dohogott, suhant előre, hogy egymagamban voltam őre: az utasoknak mindahánya helyett aggódó kapitánya. Én jártam mindig minden útban, én szerettem és haragudtam, én éltem, sírtam, én daloltam mindenki helyett. Költő voltam.   ...Most is, amíg e verset írom, egy hajszál pihen a papíron, minden kecses, japáni rajznál finomabb rajzú, vékony hajszál. Hever halottként odalent és bennem készül a gyászjelentés: Félévet élt. A színe barna. Kitépte gyilkos végzet karma, nem használt kenőcs, villany, éther... Szegény, alig öt centiméter.   Görbült ágacska. Lágyan ível finom hajlással, bájos ívvel, akár eső után a márvány- eres felhőkön a szivárvány. Azt is hihetnéd, kicsi híjja, hogy kis koboldok könnyed íjja, amelynek húrja-közepéről, sóhajból sodrott idegéről fürge pillanat-nyilvesszőkben az ifjúság, mi tovaszökken.   Nekem e hajszál most az újság, sűrített, mély élet-tanulság, egyetlen kérdés, nagy dilemma, nekem ez a történelem ma: ifjak vagyunk, élünk, verekszünk s - nem segít orvos - megöregszünk. Ó be szomorú, jaj be félek! Vigasztalj verssel, örök lélek, életen túlnéző mesékkel, bizarr, bolondos bölcseséggel.   Higyjem, tündérek hada száll át, amerre jártam s hullott szálát hajamnak sorra felkutatják, síma fürtökbe símogatják, gömbölyű arccal, fitos orral fujják be fénylő gyémántporral, egy gyökerét is el nem vesztik, ápolgatják és megnövesztik, egyenként gyűjtik s összeadják s mikor meghalok, visszaadják.   Fürtjei a Sámson-erőnek fejemre szépen visszanőnek s mint vágtató musztáng sörénye vagy üstökös lángcsóva-fénye lobog utánam majd az égen, a messzeségen, mindenségen, amerre végtelenbe tágult szellemem zúgva végigszáguld és seprő hajam sűrű hossza, a csillagokat csiklandozza.   S mikor az iramlást megúnván, szendergek habos fellegdunnán, érzem, hogy egy kéz öt kis ujja körmét erős hajamba túrja, úgy elvész benne, meg se látszik, borzolgat, babrálgatva játszik, kemény bozontját szétzilálja, belemarkol és megcibálja, mint régen, régen. S én a boldog jó fájdalomtól felsikoltok. Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Arany János: Tetemre hívás A radványi sötét erdőben Halva találták Bárczi Benőt. Hosszu hegyes tőr ifju szivében; “Ime, bizonyság Isten előtt: Gyilkos erőszak ölte meg őt!” Kastélyába vitette föl atyja, Ott letevék a hűs palotán; Ki se terítteti, meg se mosatja: Vérben, ahogy volt, nap nap után Hever egyszerű ravatalán. Állata őrzeni négy alabárdost: “Lélek ez ajtón se be, se ki…” “Hátha az anyja, szép huga már most Jönne siratni?” – “Vissza neki; Jaj, ki parancsom, élve, szegi!” Fojtva, teremről rejti teremre Halk zokogását asszonyi bú. – Maga, pecséttel, “hívja tetemre” Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú: Legyen a seb vérzése tanú. A palotát fedi fekete posztó, Déli verőn sem süt oda nap; Áll a tetemnél tiszti pörosztó, Gyertya, feszűlet, kánoni pap: Sárga viaszfényt nyughelye kap. “Jöjjenek ellenségi, ha voltak!” Jő, kit az apja rendre nevez; Hiába! nem indul sebe a holtnak Állva fejénél az, vagy emez: “Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.” “Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten, “Boszulatlan nem foly ez ösi vér; Ide a gyilkost!… bárha pecsétem Váddal az önnön szívemig ér: Mindenki gyanús nekem, aki él!” “Jöjjenek úgy hát ifju baráti!” Sorra belépdel sok dalia: Fáj nekik a hőst véribe’ látni, S nem harc mezején elomlania. Erre se vérzik Bárczi fia. “Jöjjön az udvar! apraja, nagyja… Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!” Megkönnyezetlen senki se hagyja, Kedves urára szánva tekint. Nem fakad a seb könnyre megint. “Jöjjön az anyja! hajadon húga!” Künn a leány, már messze, sikolt; Anyja reárogy, öleli búgva: Mindre nem érez semmit a holt: Marad a tört vér – fekete folt. “Jöjjön utolszor szép szeretője, Titkos arája, Kund Abigél!” Jő; – szeme villan s tapad a tőrre, Arca szobor lett, lába gyökér. – Sebből pirosan buzog a vér. Könnye se perdűl, jajja se hallik, Csak odakap, hol fészkel az agy: Iszonyu az, mi oda nyilallik!… Döbbenet által a szív ere fagy: “Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!” Kétszeri mondást – mint lebüvölten – Hallgat el, aztán így rebegi: “Bárczi Benőt én meg nem öltem Tanum az Ég, s minden seregi! Hanem e tőrt én adtam neki. Bírta szivem’ már hű szerelemre – Tudhatta, közöttünk nem vala gát: Unszola mégis szóval “igenre”, Mert ha nem: ő kivégzi magát. Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!” S vadul a sebből a tőrt kiragadja, Szeme szokatlan lángot lövell, Kacag és sír, s fennvillogtatja S vércse-visongással rohan el. Vetni kezet rá senki se mer. Odakinn lefut a nyilt utca során, Táncolni, dalolni se szégyell; Dala víg: “Egyszer volt egy leány, Ki csak úgy játszott a legénnyel, Mint macska szokott az egérrel!” Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices