Dsida Jenő: Hulló hajszálak elégiája Tavaly delejes, dúsnövésű hajamban sercegett a fésű... Én nem tudom, hogy mi a titka, hajam ma gyöngeszálú, ritka, megtört, puha, mint ócska kelme szálakra szétnyűtt, satnya selyme s oly könnyen enged, símul, hajlik, oly szépen helyére hanyatlik, mint enyhe elmúlásra várván erőtlen nagybeteg a párnán.   S jaj, veszteség, mi meg nem térül! e gyatra fürt is egyre gyérül, olykor szálanként, majd sereggel tépi a fésű foga reggel. S mikép hegyen, hol sok vihar volt, sápadtan ütközik a tar folt s orkán-seperte szikla-ormán nem sarjad új fa: ilyenformán terjed a tisztás köre szépen koponyám tarlott tetejében.   Ami azelőtt lomb lehulltán fogott el, az ma idők multán egy-egy hajszál hulltára támad: bizsergő, halk nyárvégi bánat - és lelkemet lankadtra fújja október lengő mélabúja: A tavaszvágy, mi régi költőt annyi epedő dallal töltött, hirdetvén, új rügy, új kacaj lesz: nekem valami égi hajszesz.   Nem is kutatom már, mi tette, hogy hajzatom ily gyér felette: talán a csókok lassú mérge? talán a gondok sunyi férge? Hiszen mindenki szíve voltam, Minden sírhantra én hajoltam, minden bölcsőnél ottan álltam, minden porontyot én dajkáltam, én tanítottam, én neveltem, minden kunyhóban én teleltem.   Míg mély alvókkal megrakottan ment a hajó, én virrasztottam, úgy dohogott, suhant előre, hogy egymagamban voltam őre: az utasoknak mindahánya helyett aggódó kapitánya. Én jártam mindig minden útban, én szerettem és haragudtam, én éltem, sírtam, én daloltam mindenki helyett. Költő voltam.   ...Most is, amíg e verset írom, egy hajszál pihen a papíron, minden kecses, japáni rajznál finomabb rajzú, vékony hajszál. Hever halottként odalent és bennem készül a gyászjelentés: Félévet élt. A színe barna. Kitépte gyilkos végzet karma, nem használt kenőcs, villany, éther... Szegény, alig öt centiméter.   Görbült ágacska. Lágyan ível finom hajlással, bájos ívvel, akár eső után a márvány- eres felhőkön a szivárvány. Azt is hihetnéd, kicsi híjja, hogy kis koboldok könnyed íjja, amelynek húrja-közepéről, sóhajból sodrott idegéről fürge pillanat-nyilvesszőkben az ifjúság, mi tovaszökken.   Nekem e hajszál most az újság, sűrített, mély élet-tanulság, egyetlen kérdés, nagy dilemma, nekem ez a történelem ma: ifjak vagyunk, élünk, verekszünk s - nem segít orvos - megöregszünk. Ó be szomorú, jaj be félek! Vigasztalj verssel, örök lélek, életen túlnéző mesékkel, bizarr, bolondos bölcseséggel.   Higyjem, tündérek hada száll át, amerre jártam s hullott szálát hajamnak sorra felkutatják, síma fürtökbe símogatják, gömbölyű arccal, fitos orral fujják be fénylő gyémántporral, egy gyökerét is el nem vesztik, ápolgatják és megnövesztik, egyenként gyűjtik s összeadják s mikor meghalok, visszaadják.   Fürtjei a Sámson-erőnek fejemre szépen visszanőnek s mint vágtató musztáng sörénye vagy üstökös lángcsóva-fénye lobog utánam majd az égen, a messzeségen, mindenségen, amerre végtelenbe tágult szellemem zúgva végigszáguld és seprő hajam sűrű hossza, a csillagokat csiklandozza.   S mikor az iramlást megúnván, szendergek habos fellegdunnán, érzem, hogy egy kéz öt kis ujja körmét erős hajamba túrja, úgy elvész benne, meg se látszik, borzolgat, babrálgatva játszik, kemény bozontját szétzilálja, belemarkol és megcibálja, mint régen, régen. S én a boldog jó fájdalomtól felsikoltok. Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices