„Én vagyok az Éngép, az Éngép én vagyok, az Éngép az mindig valaki más. Hogyan kezdődött pontosan, nem emlékszem, mintha egyáltalán lehetne emlékezni. Vagy nem csak rosszul.

Puszta mechanika vagyok, egy síró-, baszó-, emésztőgép” – írja Závada Péter az Éngép című kötetében, amiben nincs sortörés, se rím, mégis versek (olvassatok bele). Amikor már az egész világ autofikcióban pörög, akkor Závada is játszani kezd a műfajjal, de nem akárhogyan: hogyan írja a költő szöveggyártó gépet, ami a költő szövegeit írja, legyenek azok tárgyias, montázs- vagy esszéversek. 

A Könyves Magazin podcastjában a költővel a technológia hatásáról, a gép-ember viszonyáról és arról is kérdeztük, mi a baja az egyes szám első személyű megszólalással? 

1. Milyen kényszerítő tendenciák vannak az irodalomban?
2. Újszemélyesség, pszeudoalanyiság, autofikció, újőszinteség
3. Domesztikálás: túl bonyolult a világ ahhoz, hogy megértsük
4. Nádast fel kellene hívni, hogy mindig autofikciót írt-e?
5. Képzeljük el, hogy 15 éves Závada Péter!
6. Előre legyártott rapperpatrióta szerep
7. A szubjektum és énkeresés: az akadémiától a személyesig
8. A költő mint automatizmus
9. A romantika és a gépek
10. Mi a baj az E/1?
11. Az Én-túltengése, 
12. Hány Én-je van Závada Péternek?
13. Milyen volt Amerikában, hogyan hatott a kötetre?
14. Bejött vagy sem az AI?
15. Milyen promptokat adott volna magának az Éngép írásához?