A román parlament szigorította a gyermekbántalmazás büntetését, és ezzel nagyon helyesen meghúzott egy civilizációs vörös vonalat. Csakhogy törvénykönyvvel még nem lehet gyereket nevelni. A jogszabály meg tudja büntetni a bántalmazót, de nem fog helyettünk felelős, önreflexióra képes felnőtteket nevelni.

Ebben az epizódban a gyereknevelés két végletéről beszélek: a pofont fegyelemnek nevező régi reflexekről, és a tekintélytől annyira rettegő modern „haver-szülőségről”, amely végül a gyerekre tolja a felnőtt felelősségét.

Az „engem is vertek, mégis normális lettem” típusú érvelés gyakran nem is a gyerekről szól, hanem a saját múltunk utólagos felmentéséről. A másik oldalon viszont az a tévedés jelenik meg, hogy a gyereket csak akkor tiszteljük, ha eltöröljük a határokat, a hierarchiát és a szülői felelősséget.

Pedig a kérdés nem az, hogy ütni kell-e, vagy mindent rá kell-e hagyni. A kérdés az, képesek vagyunk-e olyan felnőttekké válni, akik határokat szabnak, de nem aláznak; következetesek, de nem kegyetlenek; tekintélyük van, de nem félelmet keltenek.

Mert a valódi tekintély nem kiabál. Nem üt, nem fenyeget, nem aláz meg. A valódi tekintély biztonságot ad: világos határokat, kiszámíthatóságot, érzelmi jelenlétet és felelős felnőttséget.

A gyereknek végső soron nem haverra és nem zsarnokra van szüksége, hanem olyan felnőttre, aki elbírja a dühét, a félelmét, a bizonytalanságát — és közben nem felejti el, hogy ő a felnőtt.