Mi rajongók rengeteget tudunk költeni. Ha valamin rajta van Garfield, Superman vagy Pókember azonnal megvesszük, mert KELL. Nem azért, mert szükségünk van rá, hanem mert kell. És ezt megismételjük minden egyes alkalommal, amikor kijön egy új kollekció, egy új termék - ami lehet film, képregény, streaming platform, póló, bármi-, hiába van már tele vele egy egész szekrény, és sosem kerül elő.

Gyűjtünk, mert így fejezzük ki szenvedélyünk egy számunkra fontos dolog iránt. Emlékeszel arra, amikor egy Garfield bögrét megláttál a boltban, és képes voltál sorban állni érte? Vagy amikor mindenáron kellett a legújabb Funko Pop figura, hiába ott porosodott már húsz másik a polcon?

Régen azt hittem, hogy a valamilyen popkulturális dolog utáni rajongás arról szól, hogy önkifejezzünk, hogy érezzük egy közösséghez tartozunk, hogy valami nálunk sokkal nagyobb dolognak vagyunk a részesei, azért rajongunk valamiért vagy valakiért, mert inspirál. Hozzánk tesz. Jó érzésekkel tölt fel. Amikor ránézek egy Funko figurámra, mindig beugrik egy emlék vagy az az érzés, amit akkor éltem át, amikor épp azzal foglalkoztam. Ez motivált, ez vitt előre.

De ma, felnőtt fejjel már tudom, hogy ez semmi másról nem szól, mint a pénzköltésről. Költs, költs, költs. Mindig van újabb, mindig van jobb, és mindig van más. De olyan, hogy elég, na olyan sosincs. És ezt az olyan gerinctelen zsivány üzletemberek, mint David Zaslav kegyetlenül ki is használják. Miért éri meg mégis rajongani manapság? Ezen tűnődtem ma.