Magyar nyelvű filmes műsor minden második héten, amelyben a popkultúra kötelezőit pótoljuk. Olyan híres, kultikus filmeket tekintünk meg, amelyeket életünkben először látunk. Minden évadban más és más tematikával jelentkezünk. A műsorvezetők Huszár András és Frivalszky-Mayer Péter.
A szezon első blokkjában három olyan filmet nézünk meg, amelyeknek a feldolgozása idén került a mozikba. 2016-os remake-blokkunkat az 1977-es Pete’s Dragon (Peti és a sárkány) című Disney-filmmel nyitjuk, amelyből David Lowery forgatott új változatot, magyarul Elliot, a sárkány címmel.
Mikor van létjogosultsága egy remake-nek? Mit akart mondani a Pete’s Dragonnel 1977-ben Don Chaffey, és mit akar mondani vele 2016-ban David Lowery? Hogyan írj a főhősödnek természetfeletti legjobb barát karaktert? Melyik animált sárkány sikerült jobban, a ’77-es kézzel rajzolt Süsü-Elliot, vagy a ’16-os digitális Kutya-Elliot? A Vakfolt podcast első musicalje kapcsán rögtön elszörnyedünk a vidám dalocskák szövegében megbújó borzalmakon, felrajzoljuk a Disney-hullámformát, amit a stúdió legsikeresebb filmjei generálnak, elmélkedünk egy sort azon, mi tesz jót egy alapvetően gyerekeknek készült történetnek, és vitatkozunk arról, hogy árthat-e egy remake-nek, ha a végletekig lecsupaszítja az eredeti sztori premisszáját. Nyugi, dalra egyikünk sem fakad.
Linkek:
Második évadunk első adásában Gene Wilderre emlékezünk: Mel Brooks 1974-es westernparódiájában a Blazing Saddles (magyarul Fényes nyergek) című filmben ő játszotta Waco Kidet, a legendás pisztolyhőst.
Milyen jelzőkkel lehet körülírni Mel Brooks tabudöntögető, harsány humorát? A Cleavon Little által játszott főszereplő, a 19. századi telepeseket fekete bőrszínével megbotránkoztató Bart sheriff mitől működik, mitől ő a film legizgalmasabb karaktere? Mennyi ideig tart, míg az idiótábbnál idiótább gegek felsorolásába csap át a podcast? Megvitatjuk, lehet-e ma is aktuális egy 1974-es westerkomédia, és elkészülhetne-e manapság egy ilyen vígjáték, méltatjuk Gene Wilder melankolikus visszafogottságát, és filmtörténeti mérföldkőnek kiáltunk ki egy csupa fingásból és böfögésből álló jelenetet. Vakfolt podcast is back, baby!
Linkek:
Első évadunk lezárása után, és a második évad megkezdése előtt még egy különleges epizóddal készültünk.
A múlt héten megszavaztattuk veletek, hogy négy jelöltünk közül melyik film érdemli meg leginkább, hogy újranézzük, és újra ítéletet mondjunk fölötte, miután első alkalommal nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Csupán egyetlen szavazattal, igen szoros versenyben, de végül a The Big Lebowski (A nagy Lebowski), vagyis a Coen-fivérek 1998-as komédiája nyerte meg a szavazást.
Sikerült-e az all-star gárdának (Jeff Bridges! John Goodman! Steve Buscemi! Julianne Moore! John Turturro!) megváltoztatnia András véleményét? Mivel érdemelte ki A nagy Lebowski a kultikus státuszát? Hol helyezkedik el ez a film a Coen-filmográfiában? Van-e, lehet-e egy ennyire szétcsúszott filmnek bármi mondanivalója? A film kapcsán beszélgetünk arról, hogy szeretik-e a Coen testvérek a szereplőiket, vagy inkább lenézik, megpróbáljuk megfejteni, miért ugrottak át egy évtizedet a filmjeikben a huszadik századból, és rátapintunk a rendezőpáros egy saját vakfoltjára, avagy: mi a fene a helyzet azzal, hogy túlnyomórészt fehér embereket szerepeltetnek?
Linkek:
Első évadunk lezárása után, és a második évad megkezdése előtt két különleges epizóddal készültünk. Az e heti műsorban olyan filmeket pótoltunk be, amelyek szigorú értelemben véve nem felelnek meg a Vakfolt podcast célkitűzéseinek, mert viszonylag frissek, nem tekinthetők régóta bepótlásra váró popkulturális hiányosságoknak. Az egyik ilyen film a 2014-es A Girl Walks Home Alone at Night (magyarul Csadoros Vérszívó), amelyet Péter nem látott korábban, illetve a 2015-ös Aferim!, amelyet András választott.
Hogyan fér meg egymás mellett a vámpírhorror az indie románccal, és mi fán terem a havasalföldi western? Mit kell, vagy mit nem kell mondania a 2010-es években egy Iránban játszódó iráni filmnek, amit nő rendezett? Hogyan lehet manapság releváns egy 1830-as években játszódó történet? Fekete-fehér adásunkban (igen, fekete-fehérben vettük fel, tessék hozzáképzelni) beszélünk a hanghatásokkal való stimulálásról, a csendes pillantások és a szószátyár szövegelések másfajta erényeiről, de szóba kerül az antihősök természete is.
A Kitekintő rovatot is nélkülöztük a rendhagyó adásban, helyette kicsit visszatekintettünk az előző 19 epizódunkra.
Linkek:
Lezárjuk a testhorroros blokkunkat, és ezzel lezárjuk a Vakfolt podcast első évadját is. A Hellraiser című 1987-es filmet az elismert horrorszerző, Clive Barker adaptálta mozivászonra a saját novellája alapján. Vendéget is hívtunk, Veres Szilárd (Index2, Filmtett, a Twitter @averesszilard-ja és egykori @mrscottpilgrim-je) tartott velünk, aki eredetileg – viccből – javasolta, hogy nézzük végig mind a kilenc Hellraiser-filmet, amelyek többsége straight-to-dvd folytatás. Végül megelégedtünk az első, eredetivel.
Már az első Hellraiser is minimális költségvetésből készült, és Clive Barker zéró rendezői tapasztalattal vágott neki a forgatásnak. Jót tett a filmnek, hogy Barker szűretlen vízióját tudta vászonra vinni? Meddig ér a suspension of disbelief egy horrorban? Ki a legmenőbb kenobita? Most akkor jó vagy rossz ez a film, az isten szerelmére? Megtudhatjátok, mi a kapcsolódási pont a Hellraiser és a Reszkessetek, betörők! között, elhelyezzük Clive Barkert Stephen King képzeletbeli családfáján, és az interdimenzionalitás jegyében ezúttal talán még a podcast műsorvezetői sem menekülhetnek a tárgyalt alkotás rémei elől.
Van egy kis kivágott jelenetünk is, Szilárd ugyanis, fittyet hányva a formátumra és az adásidőre, két kitekintővel is készült, a vágó könyörtelen ollójától azonban nem menekült meg. Ezt a második ajánlót hallgathatjátok meg itt ScHoolboy Q új albumáról. És ha még ez sem elég (micsoda telhetetlenség!), várjátok meg a "stáblista" végét.
Linkek:
Második testhorroros-nyolcvanasévekes epizódunkban David Cronenberg 1983-as Videodrome-járól beszélünk, sűrű elnézéskérések közepette. Igyekszünk minél ritkábban beiktatni a mostanihoz hasonló kéthetes szüneteket, és reméljük, megérte a várakozást az epizódunk.
A Videodrome Debbie Harry és James Woods főszereplésével introspektív utazás egy már-már cyberpunk világban, ahol elmosódik a határ a legális és az illegális, az erotikus és az erőszakos, a televízió és a valóság között. Hol ér véget a technohorror, és hol kezdődik a paranoid thriller? Ítélkezik-e Cronenberg a főhőse fölött, vagy maga is bűnrészessé válik? És hogy kerül Philip K. Dick az asztalra? András és Péter körberjárják, miket jósolt meg előre a Videodrome a szórakoztatóiparral és a technológiával kapcsolatban, és megtudhatjátok, mi fán terem a puncihas. Ugyan a kedvenc szado-mazo pornóink címét nem osztjuk meg veletek, de az adás végén sokat mesélünk arról, milyen volt a "VHS-korszakban" filmrajongóvá válni.
Linkek:
Újabb műfajjal próbálkozunk a Vakfolt podcastban ezen a héten: a Possession (Megszállottság) nyitja meg az 1980-as évek (test)horrorait feldolgozó blokkunkat. Ismételten három filmet veszünk szemügyre, amelyek közül időrendben az első az 1981-es kultmozi Andrzej Żuławski rendezésében. Főszerepben a Cannes-ban César-díjjal jutalmazott Isabelle Adjani és a megdöbbentően fiatal Sam Neill, a középpontban pedig a berlini fal boldogabbik oldalán lejátszódó viharos válástörténet.
Lélektani vagy testhorror inkább ez a film? Ki a valódi megszállottja a filmnek, a szörnyeteggel félrelépő Anna, a megcsalás tudatába apránként beletébolyodó férje, Mark, vagy a vízióját mániákus elszántsággal vászonra álmodó rendező, Andrzej Żuławski? Vajon mennyi ideig tartott, mire a stáb felépült ebből a forgatásból? Oké, hogy a kevesebb néha több, de vajon a rengeteg is lehet néha több? András és Péter között is magasra csapnak az indulatok, ahogy azon vitáznak, pocsék-e vagy zseniális Sam Neill túljátszása, és hogy melyikük rajongott jobban a film hisztérikus őrületéért. Csápos szörnyek, karatézó bohémek, keresztény áthallások – semmit sem hagyunk a felszín alatt.
A Ghibli jelen állás szerinti utolsó mozifilmjével veszünk búcsút az Isao Takahata és Hayao Miyazaki által alapított stúdiótól. Ugyan van még mit bepótolnunk e két rendező munkásságából, de stílusosabbnak tartottuk, ha az adásblokkunkat a Ghibli-korszakot lezáró When Marnie Was There (Omoide no Mani, magyarul Amikor Marnie ott volt) megtekintésével fejezzük be. A 2014-es film rendezője Hiromasa Yonebayashi, aki az Arrietty – Elvitte a manóval debütált, ám ezúttal egy olyan történetet dolgozott fel, amely szinte teljes egészében nélkülözi a Ghiblire, illetve a Miyazaki-történetekre jellemző természetfeletti, fantasztikus elemeket.
Működik-e japán környezetben Joan G. Robinson Angliában játszódó könyvének adaptációja? Szitokszó-e, ha azt mondjuk rá, hogy matinés? Milyen sajátosságokat lehet felfedezni a When Marnie Was There animációjában és rajztechnikájában? Alaposan bemutatja-e Yonebayashi a főszereplője, Anna lelki világát? Milyen értelmezési rétegei vannak Anna és Marnie kapcsolatának? Kielégítő-e a film központi rejtélyének feloldása, és milyen filmes eszközöket vet be Yonebayashi a feszültségteremtéshez? És a kérdés, amire csak két férfi tud válaszolni: milyen az igazi lánybarátság?
Folytatjuk a Ghibli stúdióval, és ezzel együtt az animációs filmekkel való ismerkedésünket: a hiperrealisztikus és lehangoló Grave of the Fireflies után a stúdió másik vezéralakja, Mijazaki Hajao (Hayao Miyazaki) fantasztikus hőstörténetét tekintettük meg. A Princess Mononoke (Mononoke Hime / A vadon hercegnője) 1997-ben jelent meg, és egyből Japán legsikeresebb mozifilmjévé vált. Közel húsz évvel később is a három legnépszerűbb animációs film közé tartozik hazájában, csak Miyazaki saját, későbbi alkotásai előzik meg, a Chihiro szellemországban és a Vándorló palota.
Mivel ez utóbbi filmeket Péter már kipipálta, ezért esett a választásunk a Mononokéra. Milyen vizuális motívumokat, milyen toposztokat lehet felfedezni Miyazaki meséiben? Mi jellemzi a főgonoszait? Ki a történet valódi főszereplője, a címszereplő San, azaz a vadon hercegnője, vagy a természet és az iparosodás konfliktusába belecsöppenő Ashitaka herceg? Mennyire ítéli el Miyazaki Lady Eboshi törtető progresszivitását, és hogyan lehet ezt összehasonlítani a rendező korábbi filmjével, a Nauszika – a szél harcosaival? Mennyire egyértelmű Miyazaki álláspontja a film központi ellentétében? Milyen párhuzamokat és ellentéteket fedezhetünk fel ebben a felfogásban és a nyugati animációs filmekben, mint Walt Disney munkái vagy az Avatar-rajzfilmsorozatok? Mit nyomozott ki András Hayao Miyazaki munkaetikájáról és a filmben használt technikai megoldásokról? És végezetül, mit kell tenned, ha el akarod kerülni, hogy Harvey Weinstein vágói lemészárolják a kétórás eposzodat?
A Vakfolt podcast új blokkjával először tesz látogatást az animációs filmek világába: a Ghibli stúdióval foglalkozó trilógiánkat a nyomasztó, mégis emberségre nevelő Grave of the Fireflies (Szentjánosbogarak sírja) című 1988-as filmmel indítjuk útjára.
Takahata Iszao (Isao Takahata) író-rendező szokatlan témaválasztásával rögtön feladja a leckét. Hogyan viszonyuljunk egy rajzfilmhez, amely két kisgyerek szenvedéseit taglalja a második világháború sújtotta Japánban? Hogyan egyeztethető össze a forrásmű szerzőjének szándéka, a film rendezőjének interpretációja, és a kettőnk huszonegyedik századi olvasata? Ki a felelős a tragédiákért: a közönyös japán társadalom vagy a felelőtlen fiatalság? Beszélgetünk arról, mennyire tudunk közel kerülni egy-egy animált szereplőhöz, végigkövetjük a filmben ábrázolt mellékalakok empátiavesztését, és mi is megvívjuk a magunk harcát azzal, hogy tudunk-e empatikusak lenni a főszereplővel. És kivételesen még az adáson belül eláruljuk a Ghibli blokk következő két fejezetét is.