Magyar nyelvű filmes műsor minden második héten, amelyben a popkultúra kötelezőit pótoljuk. Olyan híres, kultikus filmeket tekintünk meg, amelyeket életünkben először látunk. Minden évadban más és más tematikával jelentkezünk. A műsorvezetők Huszár András és Frivalszky-Mayer Péter.
A történelem első videojátékos Vakfolt podcastjában walking simulatornak gúnyolt indie kalandjátékokkal, elsősorban a Firewatch-csal és a The Stanley Parable-lel foglalkoztunk, de szóba hoztuk a Gone Home-ot is, vállalva, hogy hosszabb legyen az e heti adás a megszokottnál. Vendégünk Juhász Viktor, a NeocoreGames narratív designere.
Az adás első felében a Firewatch a téma, hallgassátok, hogy András, a szinte teljesen kezdő játékos hogyan bukdácsol végig a szemet gyönyörködtető tájon, mi tetszett a szokatlan játékmenetben Péternek, és miket figyelt meg szakmai szemmel Viktor. Megbeszéljük, miért ez a valaha készült legmagányosabb játék, és ennek ellenére – vagy épp ezért – miért nagy élmény végigjátszani, felfedezni vélünk rengeteg tévésorozatos referenciát, és megvitatjuk, kellenek-e drámai fordulatok, vagy jobb a cselekménytelenség.
A második részben a The Stanley Parable című rendhagyó "meta"-játékkal foglalkozunk, ami elé minél kevesebb előzetes ismerettel érdemes leülni. Szórakoztató lehet egy kezdő számára a minden szabályt felrúgó, kigúnyoló mechanika? Milyen kliséket parodizál a The Stanley Parable? Kinek melyik volt a kedvenc befejezése ebben a vég nélküli játékban? A hallgató ezen a ponton abbahagyta az olvasást, még a kitekintő rovat tartalmát, nevezettjeit is átugrotta, egyből elindította inkább az adást. Mondom, elindította. Ehh, nem is értem, miért vesződök veled.
Kitekintő
A toplistánkban olyan egyéb műfajba tartozó alkotásokat soroltunk fel, amelyek kísértetiesen emlékeztettek bennünket a videojátékokra – persze szigorúan olyanokat, amelyek nem játékadaptációk voltak.
Linkek
Kétrészes Scott & Scott blokkunk második felvonásában az ifjabbik testvér, Tony Scott munkásságából ragadunk ki egy darabot, ez pedig a True Romance (Tiszta románc) lesz 1993-ból. A Quentin Tarantino egyik első forgatókönyvéből készült film olyan sztárparádét vonultat fel, amelyben Christian Slater, Patricia Arquette, Christopher Walken és Gary Oldman csak néhány név a sok közül.
Hogy fér meg egymás mellett a Tarantino-féle eltúlzott irónia a Scott-féle önfeledt szórakoztatás? Milyen mítoszt teremt a True Romance a Thelma & Louise vérbeli amerikai sztorijához képest? Sok-e vagy kevés az alkotók kölcsönös mértéktelensége? Egy gondolatkísérletben elképzeljük, milyen lehetett volna a Tiszta románc, ha nem Tony Scott, de még csak nem is Tarantino rendezi, a múlt héthez hasonlóan addig méltatjuk a film mellékszereplőit – és higgyétek el, rengetegen vannak -, míg bele nem botlunk egy filmsztár elfeledett kistestvérébe, és újabb fejezettel bővítjük Péter “beef”-rovatát. Ráadásként még egy neves vendéget is üdvözölhetünk a körünkben.
Kitekintő
A héten nem tudtuk kihagyni a lehetőséget, és Gary Oldman legfurcsább szerepeit soroltuk fel.
Linkek
Disclaimer: Elnézést kérünk a késedelemért, az adásfelvételbe váratlanul hiba csúszott. Sajnos kis stúdió lévén mi nem építjük be a produkciós menetrendbe a pótfelvételeket, így csak kis késéssel sikerült leszállítanunk a javított műsort.
Ezen a héten a két felvonásos Scott & Scott blokkunk első felét mutatjuk be, amelyben a Ridley és Tony Scott testvérpár egy-egy munkájával foglalkozunk. Súlyos hiányosságunk volt Sir Ridley életművéből a rengeteget méltatott Thelma & Louise, ezúttal végre ezt is bepótoltuk.
Az adásban megérteni ugyan nem, de megvilágítani megpróbáljuk Hollywood mostoha bánásmódját a színésznőivel Geena Davis és Susan Sarandon karrierjén keresztül. Megnézzük, hogy ha nekik nem is, akkor Brad Pittnek miért lehetett ez a film hatalmas ugródeszka a világsztárság felé, és megállapítjuk, melyik másik hollywoodi csillaggal jártak be párhuzamos életpályát. A film castingjának a méltatása során felfedezünk egy elveszett Baldwin-testvért, valamint Michael Madsen brillírozását látván megmondjuk a frankót a "mindig csak saját magukat játszó" színészekkel kapcsolatban. A kedvenc karakterek meg a kedvenc poénok mellett rengeteg szó esik Callie Khouri forgatókönyvének ellentmondást nem tűrő feminizmusáról, és megcsodáljuk Ridley Scott képi világát is. Felmerül, hogy mi a film felelőssége a bűn, bűncselekmények ábrázolásával, de szerencsére András és Péter ezzel kapcsolatos nézeteltérését sikerül elsimítani az adás végéig.
Kitekintő
Imádtuk a Thelma & Louise bolti rablását, ezért felállítottunk egy rögtönzött top 3-3 rablós jelenetes listát.
Linkek
Végéhez ért az 1940-es éveket feldolgozó blokkunk, amelyet az 1950-ben (tudjuk, tudjuk) megjelent Sunset Boulevard (másként Sunset Blvd., magyarul pedig Alkony sugárút) című Billy Wilder-filmmel zárunk.
Hogyan csavar egyet a film noir paneljein Wilder alkotása? Hogyan házasítható össze ez a földhözragadt és cinikus műfaj Hollywood saját maga iránti nosztalgiájával? Milyen párhuzamokat lehet felfedezni a film csodás szereposztása és a megformált karakterek között? Beszélünk a film duplafenekű narrációjáról, triviázunk kicsit a Sunset Boulevard Oscar-jelölései ürügyén, megpróbáljuk megfejteni, mit jelent a majom, és az is kiderül az adásból, hogy ki volt a 40-es, 50-es évek Hollywoodjának Jeremy Rennere.
Kitekintő
Ezen a héten a legkülönlegesebb rendezői cameókat listáztuk.
Linkek:
A múlt héten megkezdett, 1940-es évekbe visszatekintő blokkunk második darabjával maradunk a romantikánál, de ezúttal az újságírók morálisan szürke valósága helyett az élet és halál, a földi és a földön túli világ közötti fantasztikus létbe csöppenünk. Az A Matter of Life and Death című film, amelyet Amerikában Stairway to Heaven, Magyarországon Diadalmas szerelem címmel mutattak be, a nagy nevű brit alkotópáros, Michael Powell és a miskolci születésű Emeric Pressburger (Pressburger Imre) munkája.
Hol köszönnek vissza a mai nézőnek hetven év távlatából azok a képek, amelyekkel Powellék a túlvilágot ábrázolják? Valóban megtörténnek a film eseményei, vagy csupán David Niven karakterének a fejében zajlik le a mennyei tárgyalás? Egyáltalán tud-e működni manapság egy ilyen bájosan naiv és méltóságteljes mese? Két műsorvezetőnk nem tud kiegyezni abban, hogy a monokróm halál utáni léttel szembeállított ragyogó Technicolor valóság érzelemgazdaggá vagy giccsessé teszi-e a filmet, megpróbálják a helyére tenni a film politikai jellegű hangsúlyváltását, és arra is fény derül, mi köze egy II. világháború utáni filmnek a Mad Max: Fury Roadhoz vagy J. K. Rowlinghoz.
Kitekintő
E heti toplistánkat a színek és a fekete-fehér képek váltakozása inspirálta, olyan filmeket rangsoroltunk, amelyek ezzel az eszközzel ügyesen játszanak.
Linkek
Az 1940-es His Girl Friday (A pénteki barátnő) című filmmel nyitjuk meg az 1940-es évekbe tekintő blokkunkat. Howard Hawks screwball comedy-je egy letűnt műfaj maradandó példánya, amely ma is hivatkozási alap, ha párkapcsolati, nemek harca-vígjátékokról van szó.
A podcastban beszélünk arról, hogy vajon a kor férfiideálja, Cary Grant, vagy az “underdog”-ként mellé castingolt Rosalind Russell nyújt-e jobb alakítást, álmélkodunk, hogy mennyire időtállóak a film rátermett karakterei és a gyortüzelő dialógusai, és időnként magunk is egyszerre három-négy témába akarunk belecsapni. A 30-as, 40-es évek hollywoodi stúdiórendszerének is rengeteg időt szentelünk, kezdve az önszabályozó Hays code-tól egészen a futószalagon gyártott sikerfilmekig, és elméletet gyártunk, hogy vajon mi volt Hawks mondanivalója a film enyhén csalódást keltő, de legjobb esetben is ellentmondásos befejezésével.
Kitekintő
A rebootolt Kitekintő rovatban ezen a héten azokból a filmekből szemezgetünk, amelyek emlékezetes módon ábrázolták a nemek harcát egy-egy szerelmi kapcsolaton keresztül, más szóval, összeszedtük a top 3 kedvenc will they-won’t they párosainkat. Akad köztük mai szemmel kevéssé védhető, abuzív kapcsolat, modernizált Shakespeare, és egy galaxison átívelő románc.
Linkek:
Úgy látszik, minden évadra jut egy zenés adásunk: a Simon & Garfunkel után megint sikerült beletenyerelnünk a fehérember bölcsészrockjának a kellős közepébe, ezúttal a Talking Heads new wave bandával és az 1984-es koncertfilmjükkel, a Stop Making Sense-szel ismerkedünk meg.
Az adás nagy része a filmről szól, amelyet a zsenge Jonathan Demme rendezett (később A bárányok hallgatnak és a Philadelphia lettek a karrierjének meghatározó állomásai). Megbeszéljük, Demme hogyan tud újat mutatni a koncertfilmes műfajban, amely ebben az időben unalomig ismert panelekből építkezett. Megállapítjuk, hogyan egészíti ki a rendezése David Byrne és a zenekarának spontán bolondságait.
Miután végignézzük a zenekar tagságát, hosszan beszélünk a "csendestársukról", Brian Enóról, aki David Byrne dalszövegei mellett a legnagyobb hatással volt a Talking Heads zajos post-punkból meghatározó new wave zenekarrá fejlődésében. Aztán megpróbáljuk megfejteni David Byrne lelki világát, és hogy jót tesz-e egy banda zenei teljesítményének, ha irányításmániás a frontemberük. A nyolc lemezes munkásságnak is nekiveselkedünk az adás második felében, bár időnk leginkább csak az első öt, fontosabb albumra jut.
Kitekintő
Visszatér az átalakított Kitekintő rovatunk, amelyben minden héten egy-egy top 3-as listát szerkesztünk az adás témájához kapcsolódóan. Ezúttal azt a kérdést tettük fel, hogy milyen híres rendezőktől láttuk a legváratlanabb filmeket.
Linkek:
Előző héten lezárult a Vakfolt bajnokság, a győztesünk pedig Damien Chazelle lett. Ahogy ígértük, új adásunkban az ő filmjével foglalkozunk, ez pedig a 2009-es Guy and Madeline on a Park Bench lesz. Igaz, Damien Chazelle a Whiplash című filmmel vált ismertté, de ragaszkodni akartunk ahhoz, hogy lehetőleg vakfoltot dolgozzunk fel, és természetesen szóba került a dobos thriller is.
A Guy and Madeline on a Park Bench egy lo-fi, kis költségvetésű, romantikus musical. Hogyan tudja az előnyére fordítani Damien Chazelle a szűkös (anyagi) kereteket? Miért érdemes vizsgafilmeket nézni ismert rendezőktől? Sztepptáncolni vagy spontán dalra fakadni szeretünk jobban? Beszélgetünk a felvállalt amatőrizmus diszkrét bájáról, megvitatjuk, fontos-e egy zenés témájú filmnél az autentikusság, és alkotóelemeire bontjuk a Whiplasht, hogy aztán újra összerakjuk. Ahogy azt Fletcher tenné. Nem véletlen, hogy ő a példaképünk.
Kitekintő
A Vakfolt bajnokság lezárultával új rovatot vezetünk be, de a Kitekintő nevet megtartottuk. Minden héten a témánkhoz kapcsolódó kérdést teszünk fel egymásnak, és igyekszünk egy rögtönzött top-3-at összeállítani a kérdésre válaszolva. Ezen a héten Péter azt kérdezte, hogy kik a filmtörténet legemlékezetesebb zenészből lett színészei.
A The Magnificent Seven (A hét mesterlövész) című 1960-as filmmel zárjuk a 2016-os remake-blokkunkat. Érinteni fogjuk a Denzel Washington, Chris Pratt és Ethan Hawke főszereplésével készült Antoine Fuqua-filmet is idénről, de elsősorban a John Sturges által rendezett, Yul Brynner, Steve McQueen és James Coburn nevével fémjelzett eredetiről fogunk beszélni. (Igen, jól olvastad, “eredeti”! Az 1954-es Kuroszava-filmet, A hét szamurájt most direkt nem kevertük ebbe bele, mert a remake direktben a Sturges-film feldolgozása.)
Mi teszi olyan jól adaptálhatóvá a hét, különböző jellemű és különféle motivációktól vezérelt vérprofi küldetésének történetét? Mi a menőbb, Yul Brynner csillogó koponyája, James Coburn fürge lábtechnikája, Charles Bronson favágókezei, vagy Steve McQueen izgága grimaszai? Kiről is feledkeztünk meg? András komolyan veszi az intróban elhangzó szöveget, és bizonyítja, hogy valóban bármennyit képes beszélni a kedvenc filmjéről, de a reflektorfényért – avagy mikrofonért – való vetélkedés helyénvalónak tűnik egy olyan filmnél, melynek forgatásán egy rakás alfahím kakaskodott egymással. Szóba kerül még a sztárság egykor és ma, megbeszéljük, mely szereplő(k)re illik a “murder hobo” kifejezés, és adás végére az is kiderül, mi az az ikonikus aspektusa a filmnek, aminek szégyenteljes módon csak fél mondatot szenteltünk.
Linkek:
2016-os remake-blokkunkat a Ghostbusters (Szellemirtók) című vígjátékkal folytatjuk. Szót ejtünk a 2016-os remake-ről, de a fő témánk mindenesetre az 1984-es Ivan Reitman-film, a Bill Murray, Dan Aykroyd, Harold Ramis és Ernie Hudson alkotta csapattal, illetve mellékszerepben Sigourney Weaverrel és Rick Moranisszel.
Miért lehet, hogy akkora közönségkedvenc a Szellemirtók mindmáig is több generáció számára? Mennyire vicces az 1984-es Ghostbusters, és mennyire a 2016-os? Hogyan osztja le a szerepeket a négy szellemirtó között a két film forgatókönyve? A beszélgetés során András magára haragítja az összes Bill Murray-rajongót, Péter rangsorolja a nyolcvanas évek ikonikus fiktív kocsijait, összevetjük az eredeti és a remake effektjeit, és még Ray Parker Jr. életművére is kitekintünk.
Linkek: