Magyar nyelvű filmes műsor minden második héten, amelyben a popkultúra kötelezőit pótoljuk. Olyan híres, kultikus filmeket tekintünk meg, amelyeket életünkben először látunk. Minden évadban más és más tematikával jelentkezünk. A műsorvezetők Huszár András és Frivalszky-Mayer Péter.
Krzysztof Kieślowski Trois couleurs: Blanc (Három szín: fehér) című filmje 1994-ben követte a Kéket. A Három szín trilógia második része az egyenlőséggel foglalkozik a francia köztársaság három alapeszménye közül, főszerepében pedig Zbigniew Zamachowski és Julie Delpy látható.
Tényleg ez az epizód volna a leggyengébb a trilógiából, mint sokan állítják? Lehet a fehér színnel is intenzív hatást kelteni? Gonosz dolog az egyenlőségre törekvés? Kivesézzük, milyen véleménnyel van Kieślowski a rendszerváltás utáni, újra egyesülő Európáról, és hihető-e Karol Karol karakteríve a finálé tükrében. Sőt, a film főszereplőjével kapcsolatban olyan tévétörténeti mérföldkövekkel is párhuzamokat vonunk, mint a Breaking Bad és a Szomszédok.
A Kitekintőben a fehér színnel kapcsolatos kedvenc filmes élményünket választottuk ki. Az adás legelején vadonatúj "Kaptunk egy kommentet" szekciónkat hallhatjátok, amelyben kicsit beszélünk a Full Metal Jacket adásunkról. Ha el akarjátok kerülni a spoilereket, tekerjetek a 05:00 perchez.
Linkek
Európai évadunkat Krzysztof Kieślowski francia gyártású trilógiájával folytatjuk. Az 1993-as Trois couleurs: Bleu (Három szín: kék) témája a szabadság, a folytatásoké pedig az egyenlőség és a testvériség. A filmben Juliette Binoche alakít egy frissen megözvegyült asszonyt, akiben a gyász viaskodik a saját függetlenségi vágyaival.
Az adásból megtudhatjátok, hányféle módon lehet feldolgozni filmen a gyászt, és működött-e számunkra Kieślowski megközelítése. Kielemezzük, hogy a rendező milyen szokatlan képi megoldásokkal házasítja a komolyzenét, és mennyi mindent jelenthet a kék szín egyszerre. Vajon hány percbe telik a műsorvezetőknek, mire elhangzik a "művészfilmes" kifejezés, mit árul el az emberről, ha van kedvenc karambolos jelenete, és hogy kerül ide Hans Zimmer?
A kitekintőben a kék színnel kapcsolatos kedvenc filmes élményünket választottuk ki. Jövő héten a Három szín trilógia következő darabjával, a fehérrel folytatjuk.
(Figyelem, a megszokottnál rosszabb hangminőség egy rossz beállítás műve, amit nem vettünk észre a felvétel közben. Elnézést kérünk!)
Linkek
Negyedik, európai témájú évadunkat Mathieu Kassovitz 1995-ös La Haine (Gyűlölet) című filmjével nyitjuk. Hogy megpróbáljuk magunkat apránként hozzászoktatni a hollywoodi filmek sokasága után a saját földrészünkhöz, első választásunk olyasvalakire esett, aki a saját példaképeinek olyan amerikaiakat tekint, mint Martin Scorsese, Steven Spielberg és Spike Lee.
Az adásban alaposan körbe is járjuk, hogyan érhető tetten Kassovitz munkájában a hollywoodi előképek hatása, a kamerakezeléstől a zenehasználatig. A Do the Right Thing után ismét elmerülünk a társadalmi ellentétekben és a gettók feszült hétköznapjaiban, de nem állnak meg itt a párhuzamok Spike Lee filmjével: az adásunkban meghallgathatjátok, milyen hasonlóságokat fedeztünk fel a két produkció közt, és mégis mi teszi eredetivé a Gyűlölet-et. Megpróbáljuk megérteni Vincent Cassel bestiális varázsát, miközben arra is magyarázatot keresünk, mi az istennyila történt a nagy reményekkel induló Mathieu Kassovitz rendezői karrierjével. Hogyan lesz Vincent Casselből a francia Robert de Niro? Ki a film Samuel L. Jacksonja? És hogy kerül ide Asterix?
Ezen kívül kérünk benneteket, hogy ha még nem tettétek meg, akkor töltsétek ki a második magyar podcasthallgatói felmérést! A podkaszt.blog.hu gyűjtőoldal kezdeményezésébe mi is beszállunk, szeretnénk többet megtudni a hallgatói szokásaitokról, hogy még jobb tartalmat kínálhassunk nektek.
Linkek
A Monster (A rém) című 2003-as, igaz történeten alapuló Patty Jenkins-filmmel zárjuk az indie rendezőnőkkel foglalkozó blokkunkat. A film főszerepéért Charlize Theron Oscar-díjat nyert, Patty Jenkins azonban tizennégy évig nem forgatott újabb mozifilmet, és csak most tér vissza a Wonder Womannel.
Legyetek fültanúi újabb nézeteltérésünknek, és ítéljetek: rémisztően hiteles vagy fájdalmasan maníros Charlize Theron alakítása? Fárasztóan tévéfilmes vagy pont hogy témához illő Patty Jenkins rendezése? Hova lett a Kitekintő? Vitatkozunk azon, hogy mi az igaz és mi a hamis a filmben; hogy lehet-e elegánsan bemutatni egy való életbeli sorozatgyilkos lelki világát; és hogy miért szereti Hollywood elcsúfítani a lélegzetelállító szépségű sztárjait.
Trigger warning: az adásban foglalkozunk a filmben kulcsfontosságú nemi erőszakról is beszélünk.
Linkek
Folytatjuk az indie rendezőnőkről szóló sorozatunkat, ezúttal Andrea Arnold 2009-es, Fish Tank című filmjének futottunk neki.
A Fish Tank főszereplőjének, a 15 éves Miának a coming-of-age története ismerős lehet, de mi az, ami mégis egyedivé varázsolja Andrea Arnold interpretációját az apakomplexussal küzdő kamaszlányról? Michael Fassbender ellenállhatatlan csábereje? Vagy a kifogástalan zenei ízlése és tánctudása? A kisvárosi Anglia pusztulata? Egy fehér ló? A beszélgetés közben olyan laza témákat érintünk, mint a felnőtt férfi és a kamaszlány szexuális viszonyának etikai kifogásolhatósága, vagy az, hogy mikor lesz túl sok a szenvedés, amin a főszereplőt keresztülrángatják, és jót tesz-e a filmnek egy különösen kiakasztó fordulat.
A Kitekintőben a film legváratlanabb jelenetét alapul véve olyan balvégzetű döntéseket sorolunk fel, amelyek azt váltották ki belőlünk, hogy a képernyővel üvöltözve próbáljuk jobb belátásra bírni a főszereplőket.
Trigger warning: az epizódban fiatalkorúakkal létesített szexuális kapcsolatról beszélünk.
Linkek
Új blokkunkban három indie rendezőnő munkájával fogunk megismerkedni, köztük elsőnek Lynne Ramsay 2002-es, Morvern Callar című kultfilmjével.
A Morvern Callar alapjául Alan Warner 1995-ös, azonos című regénye szolgált, így rögtön fel is próbáljuk fedezni a skót irodalom röppályáját Iain Banks elborult A darázsgyárától Irvine Welsh forradalmi Trainspottingján keresztül a Morvern Callarig, egyúttal arra is választ keresve, hogy mi fogta meg Lynne Ramsay-t a regényben. A címszereplőt, Morvern Callart játszó Samantha Morton karrierjén elmerengve megállapítjuk, miért van szükség több földönkívülire a filmekben, és mi teszi egyedivé az enigmatikus alakítását. Végezetül az Aphex Twin nevével fémjelzett soundtracken legalább olyan nehen találunk fogást, mint Ramsay képi megoldásain.
A kitekintőben Samantha Mortonnal rokonságot mutató, az emberi faj jellemvonásait maguk mögött hagyó földöntúli színészeket sorolunk fel, akikről itt olvashattok.
Linkek
Lezárjuk a hatrészes Martin Scorsese-blokkunkat, méghozzá a rendező egyik legnagyobb bukásával, a Nicolas Cage főszereplésével készült Bringing Out the Dead című filmmel. A keresztény szimbolikában tobzódó nyomasztó drámához segítségül hívtuk a Kötőszó című evangélikus közösségi portál szerzőjét és jó barátunkat, Nagy Szabolcsot.
Megpróbáljuk megérteni, hogyhogy nem ért el sem közönség-, sem kritikai sikereket a Holtak útja, és egyúttal kísérletet is teszünk arra, hogy megfejtsük Scorsese rejtnyelvét is, amellyel a film mélységeit lehet feltárni. Annak is utánajárunk, hogy a De Niro- és a DiCaprio-éra határán hogyan kap helyet ez a Scorsese-Cage együttműködés, és mi köze van a Taxisofőrhöz a Nic Cage által játszott mentősnek. Mitől igézi meg mindhármunkat Nic Cage mániákus színészete, mikor működik és mikor hullik szét az ő alakítása? Megállja mellette a helyét Patricia Arquette? Mi köze a Bringing Out the Deadhez George Lucas Star Wars-előzménytrilógiájának? Szabolcs mesél nekünk arról, mit állít a film a modern kori ember és a kereszténység halállal való viszonyáról, top 3-at rögtönzünk a kedvenc Nic Cage alakításainkról, és még egy easter egget is elrejtünk a nyári adástematikánkról.
Extra hosszúra nyúló Kitekintő rovatunkban megkavarjuk a szokásos formátumot, és nem egy, hanem három, a filmhez kapcsolódó témához szemezgetünk jelölteket.
Linkek
Martin Scorsese-sorozatunk negyedik részében az 1993-as The Age of Innocence (Az ártatlanság kora) című kosztümös filmet tekintettük meg, ezzel szándékolatlanul is úgy alakítva a menetrendet, hogy egy maffiafilmet mindig egy Scorsesetől szokatlan választás kövessen (majd meglátjátok, a blokkunk harmadik részében hogyan folytatódik a sorminta).
A film Edith Wharton 1921-es Pulitzer-díjas regényének feldolgozása. Elgondolkodtunk, hogy sikerült ebből az alaphelyzetből Scorsese-nek egy teljesen férfiközpontú filmet összehoznia, aminek kapcsán kielemezzük a főszereplők alakításait is. De vajon az ekkor már Oscar-díjas Daniel Day-Lewis, a kilencvenes évek ikonikus színésznője, Michelle Pfeiffer, vagy a kosztümös filmek üdvöskéje, Winona Ryder lesz-e a műsorvezetők titkos kedvence? Ki az, aki magához képest meglepően visszafogott alakítást nyújt, és ki az, akinek a szerepén összekülönbözünk? Megnézzük, beleillik-e a film tematikája Marty filmográfiájába, mindentudó narrátorokként köszörüljük a nyelvünket a béna szerelmeseken, és még a 19. századi úri szalonokba is bevisszük a maffiát.
A Kitekintőben álmodozunk kicsit azon, hogy milyen egyéb, tőle szokatlan műfajokban látnánk szívesen Scorsese-től filmeket. A helyezettjeinket a szokásos aloldalon megleshetitek.
Frissítés: az adás megjelenésének napján, már a felvétel és a vágás után érkezett a szomorú hír, hogy a film operatőre, Michael Ballhaus elhunyt, így már nem tudtuk korrigálni az adásban róla elhangzottakat. Nyugodjék békében!
Linkek
Martin Scorsese-blokkunk harmadik adásában nemcsak egy újabb De Niro-Scorsese együttműködésre kerítünk sort, hanem a Limitált széria és a Vakfolt podcast első együttműködése is létrejön. Vendégünk Fega, akit a Limitált szérián kívül ismerhettek a Twitterről és az Index kultúra rovatából, beleértve a Comment:comot és a Kultrovat podcastot is.
A témánk az 1990-es Goodfellas, vagyis a Nagymenők. Fega nagy kedvence a közel két és fél órás film, amely Henry Hill kiugrott gengszter Nicholas Pileggi által írt életrajzi könyvéből készült. A rendező a saját állítása szerint erre a maffiatörténetre várt egész életében, de vajon mit értett ez alatt? Magát képzeli a gengsztereibe, vagy azt akarja, hogy szégyelljük magunkat, amiért élvezzük a filmjét? Elég érdekes-e és jóképű-e Ray Liotta a főszerepben? Megnézzük, hogyan forradalmasította az amerikai közönségfilmeket a Nagymenők, és találni-e benne kivetnivalót; megvitatjuk, hogy ultraerőszakos maffiafilmben vagy bábsorozatban ijesztőbb-e Joe Pesci; és fejlődési ívet keresünk a negyven évet felölelő Mean Streets, Goodfellas és a The Wolf of Wall Street hármasa közt.
Linkek
Továbbra is Martin Scorsese munkásságával foglalkozunk. Tíz évvel a Mean Streets után, már ünnepelt rendezőként elkészítette ötödik közös filmjét Robert de Niróval, a The King of Comedy (A komédia királya) című rendhagyó vígjátékot 1982-ből.
A film az alkotóknak és a kritikusoknak egyaránt megterhelő élmény volt: Scorsese és De Niro hét évig nem forgattak újra együtt, a közönség pedig nem tudott mit kezdeni a kínos humorral, a cringe comedyvel. Mi mindent jósolt meg a The King of Comedy a sztárkultusz változásairól? Vajon össze lehet kötni Rupert Pupkin figuráját David Brenttel vagy BoJack Horsemannel? Mikor túl kínos a kínos humor? És meddig lehet együtt érezni egy önáltató pancserral? Megvitatjuk, karizmatikus vagy szándékosan esetlen-e a főszereplő, megpróbáljuk szétválasztani a valóságot és a fantáziát, és az is kiderül, melyik műsorvezető szokott hosszas beszélgetéseket folytatni a podcaston kívül a fejében is.
A kitekintőben ezúttal a Jerry Lewis által játszott talkshow-host töketlenül véghezvitt túszul ejtésétől ihletve a kedvenc emberrablásainkat soroltuk fel. A toplista helyezettjeit az erre szánt aloldalon megtekinthetitek.
Linkek