Magyar nyelvű filmes műsor minden második héten, amelyben a popkultúra kötelezőit pótoljuk. Olyan híres, kultikus filmeket tekintünk meg, amelyeket életünkben először látunk. Minden évadban más és más tematikával jelentkezünk. A műsorvezetők Huszár András és Frivalszky-Mayer Péter.
Francia filmekkel foglakozó blokkunknak elkerülhetetlen része a francia új hullám, így hát rögtön a legismertebb darabjának, a Kifulladásig című 1960-as Jean-Luc Godard filmnek futottunk neki.
Mit érdemes elmondani egy olyan filmről, amelyről már mindent elmondtak? Megpróbáljuk összefoglalni a legfontosabb tudnivalókat erről a filmtörténeti mérföldkőről, amely úgy dekonstruálta az azt megelőző filmművészeti berögződéseket, hogy egyúttal meg is mutatta az utat a következő generációnak. Godard filmje géppuskagolyó-záporként sorozza ránk a filmnyelvi újításokat, de a forradalmi megoldások nem fárasztóak a mai kor nézőjének? Jean-Paul Belmondo öntelt főhőse leveszi a lábáról, vagy az agyára megy a nézőnek? Mitől emlékeztet a Kifulladásig egy divatbemutatóra? És hogyan fricskázza a gengszterfilmeket a Kifulladásig?
Linkek
Megkezdjük a francia filmekkel foglalkozó blokkunkat az évad utolsó előtti hajrájában. A méltán híres francia filmművészet legfontosabb mérföldköve minden bizonnyal az ötvenes évek végére datálható francia új hullám, ám mielőtt belevágnánk abba, még megismerkedünk egy klasszikus vígjátékkal 1953-ból, az Hulot úr nyaral című filmmel.
Hulot úr olyan figurája a komédiának Franciaországban, mint Charlie Chaplin vagy Buster Keaton Amerikában, illetve Mr. Bean Angliában. Elkerülhetetlen, hogy össze is vessük Jacques Tati író-rendező-főszereplő figuráját ezekkel az alakokkal, akiket már volt szerencsénk jobban ismerni korábbról. Megnézzük Tati életművét is, amelyben egy sor további Hulot úr-film is helyet foglal, ennek kapcsán pedig elgondolkozunk, vajon működhet-e a vígjáték, ha nagyratörő és monumentális. Próbáljuk azonosítani azokat a stílusjegyeket, karakterjegyeket, amelyek Hulot urat és Tati humorát egyedivé teszik, kezdve a hangok használatától az eszement testtartásokon át a kérlelhetetlen pontossággal kivitelezett Rube Goldberg-i gegekig. Végezetül elsiratjuk a nem dialógusokra épülő, a kamerára és a fizikára egyaránt hagyatkozó vígjátékokat, és megpróbáljuk megfejteni, fellelhetőek-e manapság szellemi örökösei Jacques Tatinak és komikustársainak.
Linkek
Nemsokára érkezik a már megígért epizódunk az európai évadból, de különkiadást szentelünk a Marvel legújabb gigantikus blockbusterének, az Avengers: Infinity War-nak, vagyis magyarul a Bosszúállók: Végtelen háború című filmnek. András nem szerette különösebben a filmet, de Péter hiperlelkes, úgyhogy az előző két vészrész, a The Last Jedi utáni tanácstalanságunk és a Black Panther utáni eufóriánk után most egy harmadik, köztes állapotot hallhattok.
Természetesen spoileres az adás, az első pillanattól kezdve belerobogunk a cselekmény értelmezésébe, és próbálunk egyetértésre jutni a film hibái és erősségei felett. Nem is írunk semmi élményrontót a show notesban, beszéljen magáért az adás.
Linkek
Ha már untátok a rengeteg vendégek és különkiadást, eljött a ti időtök, ugyanis végre befejezzük a hónap elején megkezdett német nyelvű rendezőkkel foglalkozó blokkunkat. A nyakatekert megfogalmazás abból ered, hogy az e heti film rendezője az osztrák Michael Haneke. A német-osztrák stábbal leforgatott 1997-es Funny Games mellett szót ejtünk a 2007-es amerikai remake-ről is, amelyet Haneke képkockáról képkockára készített el Naomi Watts, Tim Roth és Michael Pitt főszereplésével.
Németajkú rendezőknél eddig valahogy mindig előkerült, hogy milyen képet alkotnak Amerikáról, ezúttal Hanekénél ennél is mélyebbre megyünk, és a Hollyoodból eredő szórakozató média hatásával, illetve erőszakábrázolásával foglalkozunk. Jogos a kritika, amellyel az erőszak bagatellizálásáról beszél, vagy csak a Haneke képmutatásáról tanúskodik a Funny Games?Mi van akkor, ha egy film szembemegy a rendezője szándékával? Miért jó nézni egy család másfél órás szenvedését? Alaposan megvitatjuk, hogyan ütközik a távolságtartó kamerakezelés a nyers színészi játékkal, hogy hatásvadász-e Haneke hatásvadászat elleni manifesztója, és meddig mehet el a rendező a műfaji eszközök használatával, ha egyszer épp a műfajt pellengérezi ki.
Linkek
Ez itt a Vakfolt podcast 99. adása. Mi is nehezen hisszük el. A jövő heti ünnepi őrület előtt azonban még folytatnunk kell a nemrég megkezdett blokkot, amelyben német nyelvű rendezők filmjeivel fogalkozunk. Jobb híján így neveztük el a témát, mert Wim Wenders filmje Amerikában forgott, amerikai színészekkel, így aligha nevezhető német produkciónak. A Paris, Texas (vagy magyarul Párizs, Texas) történetében Harry Dean Stanton vág neki a végtelen tájnak, hogy megtalálja egykori szerelmét (Nastassja Kinski) és helyrehozza a kapcsolatát a családjával.
A Werner Herzog-blokkunkban már beszéltünk a road movie-król, és arról, hogy mit tud mondani Amerikáról egy európai rendező. Óhatatlanul összehasonlítjuk Herzog borúlátását Wim Wenders melankolikus humanizmusával, elismerve, hogy a Paris, Texas forgatókönyvén két amerikai író dolgozott. Alámerülünk Harry Dean Stanton színészi játékában, hogy a lelki Grand Canyonjának másik végén új emberként másszunk a felszínre, kielemezzük Wim Wenders tájábrázolási módszereit, és megnézzük, mennyire árulkodnak a film élénk színei az amerikai álomról.
Linkek
Húsvét alkalmából rendhagyó különkiadással jelentkezünk, melyben a Jézus Krisztus Szupersztár című musical/rockoperával foglalkozunk két vendégünk, Nagy Szabolcs és Földi Gábor társaságában. Szabolcsot ismerhetitek a Bringing Out the Deadről szóló adásunkból, Fegát pedig korábban a Goodfellasról hívtuk meg diskurálni.
Andrásnak gyerekkora óta nagy kedvence az Andrew Lloyd Webber és Tim Rice nevéhez kötődő 1973-as film és az 1970-es lemez, míg Szabolcs és Péter kevésbé ismerték, Fega pedig szinte egyáltalán nem. Így lehetőségünk volt felmérni, hogy negyvenöt év távlatából kinek mennyire működik a szerzemény, számít-e, ha valaki évek óta hallgatja, frissen hat-e ma is a hippikorszak zenéjét a Passió történetével házasító mű. Megnézzük a film főbb szereplőinek életpályáját, kicsit összehasonlítjuk a produkciójukat a három évvel korábbi concept album előadóival, majd kedvenceket próbálunk választani közülük és a betétdalok közül. Hogyan kapcsolódik a 70-es évek kiábrándultsága a Jézust övező reményhez, és mi a jelentősége, hogy Norman Jewison rendező Izraelben forgatta a filmet? A sztárkultuszt, valamint Jézus és Júdás kapcsolatát is kivesézzük, így az is kiderül, mi köze a názáretinek a YouTube-sztárokhoz.
Linkek
Ha már untátok a csapongásunkat a témák közt, nem kell tovább elégedetlenkednetek: új blokkba kezdünk a héten. Igaz, a következő három filmünk között a vékonyka kötőszövet csupán annyi, hogy mindhárom rendezőjének német az anyanyelve. Közülük az első a legendás Rainer Werner Fassbinder, akitől A félelem megeszi a lelket (Angst essen Seele auf) című filmet néztük meg.
Az 1974-ben megjelent film az idős német takarítónő és a fiatal marokkói bevándorló, Emmi és Ali szerelméről egyből meghozta a nemzetközi elismerést Fassbindernek. Megnézzük, milyen filmek ihlették a rendezőt, és összevetjük későbbi alkotásokkal egyaránt, amelyekre Fassbinder gyakorolt hatást. A stiláris döntéseit is megpróbáljuk megérteni, amelyekkel eléri, hogy az elfogadásról szóló története autentikus és megható maradjon. De vajon naiv-e A félelem megeszi a lelket? Sikerül Fassbindernek egyenrangúan ábrázolnia a két főszereplőjét? Min múlik végső soron, hogy a film működik?
Linkek
Ezen a héten Jiří Menzel cseh rendezőtől tekintettük meg egy régi pótolnivalónkat, a Szigorúan ellenőrzött vonatok-at (eredetileg Ostře sledované vlaky). A film több szempontból is személyes jelentőséggel bír barátunk, Veres Szilárd számára, ezért újra meghívtuk a podcastba, hogy beszélgessünk egyet.
Hogyan fér meg a coming-of-age a második világháborús film műfaja mellett? Mit keres egy filmben az egészséges erotika és a nyomasztó disztópia? Százmillió áthallást fedezünk fel a különféle jelképekben, a vasútállomástól a ruhadarabokon át a háziállatokig. Milyen módszert választanak a szereplőink, hogy ellenálljanak az elnyomó rendszernek? Miért nem lett Szilárd Jiří Menzel legjobb barátja? És hogy lehet összehasonlítani Menzel feldolgozását Bohumil Hrabal azonos című kisregényével?
Figyelem: Valamelyikünk telefonja rakoncátlankodott a felvétel során, elnézést kérünk a zörgésért.
Linkek
A 21. század eleji román új hullámhoz térünk vissza egy adás erejéig, hogy megnézzük Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmjét. Ismét két fiatal lány a főszereplőnk, mint a múlt heti Redvás Amalban, ám ezúttal nem éppen a humor és a románc helyezkedik el a középpontban.
A rendszerváltás előtt, a Ceausescu-korszakban játszódó sztori történelmi hátterének feltárásával kezdjük az adást, aztán rátérünk a fajsúlyos drámára, amelyet feszeget. Hogy lehet minimális rendezői eszköztárral maximális feszültséget teremteni? Hogyan tudja egy pici film Kelet-Európából felforgatni az Oscar-díjakat? Megvitatjuk, hogy Mungiu a két női főszereplő közül kit tart fontosabbnak, és ingoványos talajra lép-e azzal, ha nem egyenlő arányban foglalkokozik velük. Feláldozhatja-e az izgalmas karakterábrázolást egy történet a társadalmi kommentár oltárán? Végül megnézzük a film szereplőinek utóéletét, amely során kellemes meglepetésekbe botlunk.
Linkek
A menetrend szerinti epizódunk szerdán érkezik, előtte viszont különkiadást szentelünk a Marvel stúdió új blockbusterének, a Black Panther, magyarul a Fekete párduc című filmnek. Nem mintha nem lehetne több tízezer karakternyi esszét találni arról, hogy történelmi jelentőségű-e a túlnyomórészt fekete stábbal leforgatott mozifilm, vagy hogy mennyire eredeti a cselekménye, képtelenek voltunk megállni, hogy egy órában mi is kiszellőztessük a gondolatainkat a Black Pantherről. A spoilerek 13:30 percnél kezdődnek!
Az András által ígért olvasinvalók listája:
Linkek