Keresés Jelentkezés Digitális innovációnk Mi a podcast.hu?

Vakfolt podcast

Frivalszky-Mayer Péter és Huszár András

Vissza

Vakfolt podcast

Frivalszky-Mayer Péter és Huszár András

Televízió és film Filmtörténet Filmkritika

Magyar nyelvű filmes műsor minden második héten, amelyben a popkultúra kötelezőit pótoljuk. Olyan híres, kultikus filmeket tekintünk meg, amelyeket életünkben először látunk. Minden évadban más és más tematikával jelentkezünk. A műsorvezetők Huszár András és Frivalszky-Mayer Péter.

Spotify Rss Web

Epizódok

531-540 megjelenítése a(z) 1 064 elemből.

Costa-Gavras, görög születésű, Franciaországban alkotó rendező első amerikai produkcióját néztük meg a héten. A Missing (Eltűntnek nyilvánítva) című filmet 1982-ben mutatták be, és az Oscar-gálán a maga négy jelölésével olyan filmekkel versengett, mint a Tootsie (Aranyoskám) és a Gandhi. A főbb szerepekben Jack Lemmon, Sissy Spacek, valamint John Shea láthatók. A film zenéjét  - elvégre a nyolcvanas években járunk, és egy görög származású rendező filmjéről beszélünk - Vangelis szerezte.

Gosta-Gavras ízig-vérig politikus rendező, az első filmjétől kezdve minden alkotását átitatja a politika. 1969-es Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája című munkája megnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart, az adásunkban tárgyalt Missing pedig Cannes-ban érdemelte meg az Arany pálmát. A valós eseményeket feldolgozó történet Augusto Pinochet chilei hatalomátvételét meséli el néhány amerikai fiatal szemszögéből, valamint a fia eltűnése után nyomozó Jack Lemmon karakterén keresztül. Az adásban megnézzük, hogyan helyezi földközelbe az ország életét felforgató eseményeket Costa-Gavras. Meglátjuk, milyen módokat talál arra, hogy a chilei puccsot minél több szemlélő és résztvevő nézőpontján keresztül megismerjük. A rendező kamerakezelésével, az események rétegzésével is foglalkozunk. Nem utolsósorban pedig Jack Lemmon és Sissy Spacek alakításával is muszáj foglalkoznunk, hiszen két Oscar-jelölt szerepről van szó.

Az adás végén a szokásos Oscar-kvíz és a Box office game kapcsán elmerengünk, hogy lassan megérkezünk azokba az évekbe, amikor a közönségsikerek és az Oscar-sikerek már köszönőviszonyban sincsenek egymással, majd megalkotjuk a Missing két remake-jét is, science-fictionbe, disztópiába, a kétezres évekbe helyezve a történetet.

Linkek

Olvass tovább
00:00:00
/
00:00:00
Letöltés

Warren Beatty második rendezése kerül ma terítékre a Vakfolt podcastban. Előző héten is színészből rendezővé vált hollywoodi sztárral foglalkoztunk, most megnézzük, milyen, amikor a híresség nem egy családi drámára használja a befolyását, hanem egy romantikus filmeposzra. Beatty rendezése az 1910-es évek végére repíti a nézőit, és az Oroszországban lezajló októberi szocialista forradalmat mutatja be egy amerikai újságíró történetén keresztül. Warren Beatty saját maga játssza a főszerepet, John Reedet, aki a Tíz nap, amely megrengette a világot című könyvet írta az eseményekről. Diane Keaton játssza a feleségét, Jack Nicholson játssza Eugene O'Nell későbbi Nobel-díjas írót, és olyan nevekkel találkozhatunk még a stáblistán, mint Vittorio Storaro operatőr vagy Stephen Sondheim zeneszerző.

Warren Beatty szívét-lelkét beleadta ebbe a filmbe, évekig viaskodott a forgatókönyvvel, és a forgatáson is megszállottan rendezett. A film végül három Oscar-díjat nyert, csupán eggyel elmaradva Robert Redford első rendezésétől, az Ordinary People-től. Az adásban a főbb szereplők alakítását tárgyaljuk meg, megragadva az alkalmat, hogy ismét szót ejthetünk Jack Nicholsonról, és immár harmadszor foglalkozhatunk Warren Beattyvel, továbbá másodszor Diane Keatonnel. Hogyan oldja meg a film az ilyenkor elengedhetetlen expozíciódömpinget? Mitől friss egy századeleji - hovatovább kosztümös? - történet? Hogyan egyensúlyoz a rendezés a neves orosz forradalmárok és a szerelmespár fontossága közt? Mi teszi sokrétűvé Beatty és Keaton karaktereinek a kapcsolatát? A film több mint háromórás játékidejét nemcsak a kettejük szerelmi története tölti meg, hanem a forradalmi, világháborús eposz is, amelyben a rendező minden eszközt bevet, hogy lenyűgözze a nézőit: megfér egymás mellett a két hangvétel? Sikerül a szinte kezdő rendezőnek biztos kézzel vezetnie az akciójeleneteket? Árt a filmnek a "sok" rendezés?

Az adás végén természetesen mind a három visszatérő kategóriánkat hallhatjátok: András megtippeli, milyen filmekkel versenyzett a Vörösök az Oscar-gálán, milyen filmek előzték meg az amerikai mozipénztáraknál, végül együtt megálmodunk két remake-et is, őrült zsánerugrással és bizarr szereposztásokkal.

Linkek

Olvass tovább
00:00:00
/
00:00:00
Letöltés

Robert Redford első rendezésével lépünk be az 1980-as évekbe: az Ordinary People (Átlagemberek) előző heti filmünknél jóval visszafogottabb, szerényebb darab, mégis minden fontos díjat besöpört az 1981-ben tartott Oscar-gálán. Híres-hírhedt módon elorozta a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járó díjat is Martin Scorsese Raging Bulljától, és nagy meglepetésre a 19 éves Timothy Hutton nyerte a legjobb férfi mellékszereplőnek járó szobrot, többek közt Joe Pesci elől.

Az adásban kibékíthetetlen vitába bonyolódunk: megérdemelten nyert az Ordinary People? Van olyan jó film, mint a Raging Bull? Az utókor szinte biztosan jobban a Dühöngő bikára emlékszik élénkebben, de akkor mivel vette le a lábukról az Akadémia tagjait Robert Redford rendezése? Mit szóltunk az alakításokhoz? Mind Donald Sutherland, mind Mary Tyler Moore játékával kapcsolatban akadnak nézeteltéréseink, de Timothy Hutton és Judd Hirsch alakítását együtt méltatjuk. Belemerülünk a történetben feltárt pszichológiai rétegekbe is: milyen eltérő módokon tudja megélni a gyászt egy család három tagja, akiket egyformán megtépázott egy szerettük elvesztése? Mit látunk Robert Redford rendezői erősségeinek? Mi választja el a "jó" rendezést a "sok" rendezéstől?

Linkek

Olvass tovább
00:00:00
/
00:00:00
Letöltés

1979-be értünk el, és Bob Fosse All That Jazz (Mindhalálig zene) című, önéletrajzi ihletésű filmjével foglalkozunk. Fosse, a "jazz hands" feltalálója 1979-re már nemcsak a Broadway legnevesebb musicalrendezőjeként volt ismert, hanem mozifilmes tevékenységéért is: '72-es a Cabaret (Kabaré) című filmje Francis Ford Coppola Keresztapájával mérkőzött meg az Oscar-gálán, két évvel később a Lenny című filmmel szállt szembe a Keresztapa II-vel, az All That Jazz pedig az Apokalipszis most! ellenfele volt a '80-as díjátadón. Abban az évben a Kramer vs. Kramert és az All That Jazzt jelölték a legtöbb díjra, az Apokalipszis most! csupán eggyel maradt el tőlük, végül a három film közül Meryl Streep és Dustin Hoffman közös munkája söpörte be a legtöbb díjat.

Bob Fosse saját magáról mintázta a musical főszereplőjét, Joe Gideont, a szerepet pedig a hetvenes évek örök mellékszereplőjére, Roy Scheiderre bízta. Hosszasan beszélünk Gideon karakteréről, az önpusztító életet élő nőcsábászról, aki pontosan tisztában van rendezői őstehetségével. Hogyan lehet szimpatikusan ábrázolni az öntelt zseni archetípusát? Megnézzük, Fosse hogyan tárja fel rétegről rétegre Joe Gideon lelki világát, hogy a néző belelásson a karakter összetettségébe. Bob Fosse saját, haláltól való félelmét is feltárjuk a történetben, és újra és újra rácsodálkozunk, hogy egy ennyire melankolikus premisszát hogyan lehet ennyire felvillanyozóan elmesélni. Nem bírjuk halmozni a szuperlatívuszokat a film vágását, a fényképezését illetően, és Fosse rendezői megoldásai előtt is többször fejet hajtunk a tánckoreográfiától a kamerakezelésig. Csupán egy dolgon lamentálunk keserűen, hogy miért nem tudott több filmet készíteni ez a zseni.

Linkek

Olvass tovább
00:00:00
/
00:00:00
Letöltés

Az 1978-as év alkotásai közül A szarvasvadász dominálta az Oscar-gálát, mi azonban ezen a héten egy másik sokkoló, keleti fogságba esett amerikaiakról szóló filmmel foglalkozunk (hiszen az előbbi nem a vakfoltunk). A Midnight Express (Éjféli expressz) csak olyan kategóriákban nyert, amelyben nem indult A szarvasvadász: elvitte a legjobb zenének (Giorgio Moroder) és a legjobb adaptált forgatókönyvnek (Oliver Stone) járó szobrokat, azonban legjobb film, legjobb rendező (Alan Parker) és legjobb mellékszereplő (John Hurt) kategóriákban is alulmaradt Michael Cimino filmjével szemben, a vágásról már nem is beszélve (Gerry Hamblinget összesen hat alkalommal jelölték Oscarra, ebből ötször Alan Parkerrel való közös munkájáért, ám egyszer sem nyerte el a díjat).

Mennyire állja ki az idő próbáját a patinás nevekkel tarkított Midnight Express? Megérdemelten körözte le A szarvasvadász az 1979-es díjkiosztón? Mennyire volt hiteles számunkra, európai nézők számára Törökország, mint a börtönös dráma egzotikus, vadidegen környezete? Összehasonlítjuk a film cselekményét a valós eseményekkel, amelyek inspirálták: sikerült ügyes fogást találnia Billy Hayes hajmeresztő sztoriján Oliver Stone forgatókönyvének? Hogy fogadták a korabeli kritikusok a filmet, és mit szólt hozzá Törökország? A Midnight Express utóéletéről is megemlékezünk, és tekintettel arra, hogy ez a podcastban a második Oliver Stone-filmünk (a podcaston kívül meg már a sokadik), ítéletet mondunk az írói képességei fölött is, egyszer s mindenkorra.

Linkek

Olvass tovább
00:00:00
/
00:00:00
Letöltés

A héten belevágunk az idei évadra eltervezett tematikába, és 1975-1993 közt minden évből megnézünk egy olyan vakfoltot, amely Oscar közelébe jutott. Elsőre a Dog Day Afternoon (Kánikulai délután) című Sidney Lumet-filmre esett a választásunk. Főszerepben Al Pacino, élete utolsó előtti filmjében John Cazale, valamint Chris Sarandon.

Sidney Lumet elképesztő munkásságával kezdjük az adást, amelyben megismerkedünk a rendezői módszereivel, erősségeivel. Al Pacino alakítását is rögtön mérlegre tesszük, pláne, hogy a múlt heti adásunkban ő játszotta a pandúrt, most meg ő játssza a rablót. Nem sokkal járunk a Keresztapa 2 intenzitása és a Serpico megterhelő főszerepe után, de hogy bírja a fülledt, jóformán egyhelyszínes dráma nyomását Pacino? Mitől rokonszenvezünk - szinte mindig - a bankrablóval? Hogyan gondoskodik Lumet arról, hogy a rendőrség és a rosszfiúk is egyenlő bánásmódban részesüljenek? Mi a helyzet a film társadalmi jelentőségével? Mekkorát szólt 1975-ben egy sztori, amelyben a főszereplő a párja nemátalakító műtétjére próbál pénzt rabolni?

Az epizódban kipróbáljuk az új remake-játékunkat is, meglepő sikerekkel: köszönjük a beérkezett válaszaitokat! Jövő héten Fellini Casanovájának a(z újabb) remake-jét kíséreljük meg tető alá hozni, reméljük, a ti segítségetekkel!

Linkek

Olvass tovább
00:00:00
/
00:00:00
Letöltés

Különkiadással kezdjük meg a hetedik évadunkat, méghozzá egy "inverz vakfolt"-tal. Ebben az új rovatban fogunk olyan filmekkel foglalkozni, amelyeket nemhogy láttunk már, de szinte kívülről fújunk. Az adás első feléhez András biztosítja a témát, és egyik kedvenc Michael Mann-filmjét, a Heatet, azaz a Szemtől szemben című Robert De Niro-Al Pacino krimit beszéljük ki. Az adás második feléhez Péter járult hozzá az Aliennel, azaz Ridley Scott 1979-es sci-fi horrorjával, a főszerepben Sigourney Weaverrel.

A filmválasztásaink apropóját az a #20MovieChallenge játék adta, amelyet Ron Howard rendező kezdeményezett 2018-ban a Twitteren. Mindketten elgondolkodtunk, milyen filmek voltak hatással ránk, mit láttunk rettentő sokszor. Megbeszéljük, Andrásnak mit jelentett a Szemtől szemben, hogyan ismerkedett meg Robert De Niróval és Al Pacinóval, és miért máig az egyik kedvenc rendezője Michael Mann. Szűk egy órában kitérünk a Szemtől szemben mesteri megvalósítására a szkripttől a hangeffektusokig, és az is kiderül, hogy jön a bankrablós bűnügyi filmhez Thomas Harris és A bárányok hallgatnak. A második órában Péter mutatja be régi kedvencét, A nyolcadik utas: a Halált. Eljutunk Lovecrafttól a Dűnén és a Métal Hurlant-on át a film keletkezéséig, majd megbeszéljük Ridley Scott rendezői erősségeit is. Hol helyezkedik el a negyven éves karrierrel rendelkező alkotó filmográfiájában az Alien? Mitől korszakalkotó ez a filmje? Mi olyan érdekes a xenomorphban? Miért borzasztó izgalmas Sigourney Weaver Ripley hadnagya?

Természetesen ebből nem csinálunk rendszert, jövő héten jövünk újabb bepótolnivalókkal. Figyeljétek a felületeinket a közösségi médiában, ahol hamarosan megosztjuk a teljes évadtematikát, illetve meghirdetjük a remake-játékot is!

Linkek

Olvass tovább
00:00:00
/
00:00:00
Letöltés

Színészes évadunk záró adásában Marlon Brando ikonikus szerepével foglalkozunk. Az 1954-es On the Waterfront (A rakparton) című filmben nyújtott alakításáért életében először Oscarral jutalmazták Brandót. Mellette még hét kategóriában nyert a dokkmunkásokról szóló társadalmi dráma, köztük a legjobb film és a legjobb rendező díját is.

A rakparton újabb politikai témájú történet Elia Kazan rendezőtől, akinek az amerikai kommunista párttal és a hatóságokkal folytatott viharos kapcsolata több filmjét is meghatározta. A vágy villamosa után vallomást tett a HUAC, vagyis az amerikai képviselőház kommunistaellenes bizottsága előtt, majd leforgatott két USA-barátabb filmet, köztük szintén Brandóval a Viva Zapatá!-t. Ezek után jött A rakparton, amely a szorosan összezárkózó maffia ellen vallomást tevő hétköznapi hősről szól. Marlon Brando játssza a bokszolóból lett kikötői rakodómunkást, aki egy személyben áll ki a szervezett bűnözés ellen. Mennyire feleltethető meg Elia Kazan (és a film írója, Budd Schulberg) élményeinek a történet? Milyen rendezői megoldásokat sikerül felfedeznünk immáron a harmadik Kazan-filmünkben? És mi újat tanulunk Brando színészetéről? Működik a film pátoszos befejezése? És hányszor sikerül Péternek Marlon Brandót hitelesen utánoznia?

Linkek

Olvass tovább
00:00:00
/
00:00:00
Letöltés

Színészes évadunk nem lenne teljes Marlon Brando nélkül, akinek a hatását máig is tetten lehet érni Hollywoodon. 1951-es szerepe az A Streetcar Named Desire (A vágy villamosa) című filmben akkora erővel robbant be, hogy egyszer s mindenkorra felforgatta az egész világ színészetről alkotott képét.

Brando kiszámíthatatlan játéka még az olyan sokat látott színpadi színésztársait is meg tudta lepni, mint Karl Maldent, hát még a klasszikus Old Hollywood éra nagy neveit, mint Vivien Leigh-t. Hogyan csapódik le ebben a filmben ez, az évad során többször megfigyelt disszonancia a két színészgeneráció között? Erősítik vagy zavarják egymást az ütköző alakítások? Nemcsak a filmbeli szereplőtársaival, hanem az Actors Studio-beli pályatársaival is összevetjük Brandót: mik a közös pontok az ő, James Dean és Montgomery Clift színésztechnikája között? Milyen fiatalabb színészekre volt a legnagyobb hatással az általa forradalmasított method acting? Beszélünk a fim alapjául szolgáló színdarabról is: hogy működik a vásznon Tennessee Williams virágnyelvezete? Kik a valódi főszereplői ennek a történetnek, és mennyire élhető át a konfliktusuk? Végezetül Elia Kazan rendezését is megpiszkáljuk, az Édentől Keletre című film után immár másodszor.

Linkek

Olvass tovább
00:00:00
/
00:00:00
Letöltés

Marilyn Monroe-tól a The Misfits (Kallódó emberek) című 1961-es filmjével búcsúzunk. A múlt héten a Gentlemen Prefer Blondes-ban látott, kirobbanó erejű alakítása után ezúttal egy melankolikus, introspektív szerepben látjuk, amely szinte baljóslatúan vetíti előre a színésznő korai halálát. 

A The Misfits olyan sztárokat vonultat fel, mint Clark Gable (Elfújta a szél), Montgomery Clift (Most és mindörökké), Eli Wallach (Babuci, A hét mesterlövész, később pedig a Jó, a rossz és a csúf), valamint Thelma Ritter (Beszéljünk Éváról!), a rendezője pedig a sikert sikerre halmozó John Huston. Mégis hatalmasat bukott a maga idejében, és kritikailag is csupán az utókor értékelte fel. Mi lehetett a szomorkás történet meg nem értettségének az oka? Mennyire lehetett szokatlan a kor nézőjének Marilyn Monroe-t komolyabb szerepben látni? Sikerült a sztárnak megbirkóznia a szereppel, amelyet akkori férje, Arthur Miller (Salemi boszorkányok, Az ügynök halála) írt a számára? A többi főszereplőt is értékeljük aszerint, mennyire szerethetően ragadták meg a kallódó karaktereiket, és John Huston képi megoldásait is előszeretettel vizsgálgatjuk.

Linkek

Olvass tovább
00:00:00
/
00:00:00
Letöltés