Magyar nyelvű filmes műsor minden második héten, amelyben a popkultúra kötelezőit pótoljuk. Olyan híres, kultikus filmeket tekintünk meg, amelyeket életünkben először látunk. Minden évadban más és más tematikával jelentkezünk. A műsorvezetők Huszár András és Frivalszky-Mayer Péter.
Az 1978-as év alkotásai közül A szarvasvadász dominálta az Oscar-gálát, mi azonban ezen a héten egy másik sokkoló, keleti fogságba esett amerikaiakról szóló filmmel foglalkozunk (hiszen az előbbi nem a vakfoltunk). A Midnight Express (Éjféli expressz) csak olyan kategóriákban nyert, amelyben nem indult A szarvasvadász: elvitte a legjobb zenének (Giorgio Moroder) és a legjobb adaptált forgatókönyvnek (Oliver Stone) járó szobrokat, azonban legjobb film, legjobb rendező (Alan Parker) és legjobb mellékszereplő (John Hurt) kategóriákban is alulmaradt Michael Cimino filmjével szemben, a vágásról már nem is beszélve (Gerry Hamblinget összesen hat alkalommal jelölték Oscarra, ebből ötször Alan Parkerrel való közös munkájáért, ám egyszer sem nyerte el a díjat).
Mennyire állja ki az idő próbáját a patinás nevekkel tarkított Midnight Express? Megérdemelten körözte le A szarvasvadász az 1979-es díjkiosztón? Mennyire volt hiteles számunkra, európai nézők számára Törökország, mint a börtönös dráma egzotikus, vadidegen környezete? Összehasonlítjuk a film cselekményét a valós eseményekkel, amelyek inspirálták: sikerült ügyes fogást találnia Billy Hayes hajmeresztő sztoriján Oliver Stone forgatókönyvének? Hogy fogadták a korabeli kritikusok a filmet, és mit szólt hozzá Törökország? A Midnight Express utóéletéről is megemlékezünk, és tekintettel arra, hogy ez a podcastban a második Oliver Stone-filmünk (a podcaston kívül meg már a sokadik), ítéletet mondunk az írói képességei fölött is, egyszer s mindenkorra.
Linkek
A héten belevágunk az idei évadra eltervezett tematikába, és 1975-1993 közt minden évből megnézünk egy olyan vakfoltot, amely Oscar közelébe jutott. Elsőre a Dog Day Afternoon (Kánikulai délután) című Sidney Lumet-filmre esett a választásunk. Főszerepben Al Pacino, élete utolsó előtti filmjében John Cazale, valamint Chris Sarandon.
Sidney Lumet elképesztő munkásságával kezdjük az adást, amelyben megismerkedünk a rendezői módszereivel, erősségeivel. Al Pacino alakítását is rögtön mérlegre tesszük, pláne, hogy a múlt heti adásunkban ő játszotta a pandúrt, most meg ő játssza a rablót. Nem sokkal járunk a Keresztapa 2 intenzitása és a Serpico megterhelő főszerepe után, de hogy bírja a fülledt, jóformán egyhelyszínes dráma nyomását Pacino? Mitől rokonszenvezünk - szinte mindig - a bankrablóval? Hogyan gondoskodik Lumet arról, hogy a rendőrség és a rosszfiúk is egyenlő bánásmódban részesüljenek? Mi a helyzet a film társadalmi jelentőségével? Mekkorát szólt 1975-ben egy sztori, amelyben a főszereplő a párja nemátalakító műtétjére próbál pénzt rabolni?
Az epizódban kipróbáljuk az új remake-játékunkat is, meglepő sikerekkel: köszönjük a beérkezett válaszaitokat! Jövő héten Fellini Casanovájának a(z újabb) remake-jét kíséreljük meg tető alá hozni, reméljük, a ti segítségetekkel!
Linkek
Különkiadással kezdjük meg a hetedik évadunkat, méghozzá egy "inverz vakfolt"-tal. Ebben az új rovatban fogunk olyan filmekkel foglalkozni, amelyeket nemhogy láttunk már, de szinte kívülről fújunk. Az adás első feléhez András biztosítja a témát, és egyik kedvenc Michael Mann-filmjét, a Heatet, azaz a Szemtől szemben című Robert De Niro-Al Pacino krimit beszéljük ki. Az adás második feléhez Péter járult hozzá az Aliennel, azaz Ridley Scott 1979-es sci-fi horrorjával, a főszerepben Sigourney Weaverrel.
A filmválasztásaink apropóját az a #20MovieChallenge játék adta, amelyet Ron Howard rendező kezdeményezett 2018-ban a Twitteren. Mindketten elgondolkodtunk, milyen filmek voltak hatással ránk, mit láttunk rettentő sokszor. Megbeszéljük, Andrásnak mit jelentett a Szemtől szemben, hogyan ismerkedett meg Robert De Niróval és Al Pacinóval, és miért máig az egyik kedvenc rendezője Michael Mann. Szűk egy órában kitérünk a Szemtől szemben mesteri megvalósítására a szkripttől a hangeffektusokig, és az is kiderül, hogy jön a bankrablós bűnügyi filmhez Thomas Harris és A bárányok hallgatnak. A második órában Péter mutatja be régi kedvencét, A nyolcadik utas: a Halált. Eljutunk Lovecrafttól a Dűnén és a Métal Hurlant-on át a film keletkezéséig, majd megbeszéljük Ridley Scott rendezői erősségeit is. Hol helyezkedik el a negyven éves karrierrel rendelkező alkotó filmográfiájában az Alien? Mitől korszakalkotó ez a filmje? Mi olyan érdekes a xenomorphban? Miért borzasztó izgalmas Sigourney Weaver Ripley hadnagya?
Természetesen ebből nem csinálunk rendszert, jövő héten jövünk újabb bepótolnivalókkal. Figyeljétek a felületeinket a közösségi médiában, ahol hamarosan megosztjuk a teljes évadtematikát, illetve meghirdetjük a remake-játékot is!
Linkek
Színészes évadunk záró adásában Marlon Brando ikonikus szerepével foglalkozunk. Az 1954-es On the Waterfront (A rakparton) című filmben nyújtott alakításáért életében először Oscarral jutalmazták Brandót. Mellette még hét kategóriában nyert a dokkmunkásokról szóló társadalmi dráma, köztük a legjobb film és a legjobb rendező díját is.
A rakparton újabb politikai témájú történet Elia Kazan rendezőtől, akinek az amerikai kommunista párttal és a hatóságokkal folytatott viharos kapcsolata több filmjét is meghatározta. A vágy villamosa után vallomást tett a HUAC, vagyis az amerikai képviselőház kommunistaellenes bizottsága előtt, majd leforgatott két USA-barátabb filmet, köztük szintén Brandóval a Viva Zapatá!-t. Ezek után jött A rakparton, amely a szorosan összezárkózó maffia ellen vallomást tevő hétköznapi hősről szól. Marlon Brando játssza a bokszolóból lett kikötői rakodómunkást, aki egy személyben áll ki a szervezett bűnözés ellen. Mennyire feleltethető meg Elia Kazan (és a film írója, Budd Schulberg) élményeinek a történet? Milyen rendezői megoldásokat sikerül felfedeznünk immáron a harmadik Kazan-filmünkben? És mi újat tanulunk Brando színészetéről? Működik a film pátoszos befejezése? És hányszor sikerül Péternek Marlon Brandót hitelesen utánoznia?
Linkek
Színészes évadunk nem lenne teljes Marlon Brando nélkül, akinek a hatását máig is tetten lehet érni Hollywoodon. 1951-es szerepe az A Streetcar Named Desire (A vágy villamosa) című filmben akkora erővel robbant be, hogy egyszer s mindenkorra felforgatta az egész világ színészetről alkotott képét.
Brando kiszámíthatatlan játéka még az olyan sokat látott színpadi színésztársait is meg tudta lepni, mint Karl Maldent, hát még a klasszikus Old Hollywood éra nagy neveit, mint Vivien Leigh-t. Hogyan csapódik le ebben a filmben ez, az évad során többször megfigyelt disszonancia a két színészgeneráció között? Erősítik vagy zavarják egymást az ütköző alakítások? Nemcsak a filmbeli szereplőtársaival, hanem az Actors Studio-beli pályatársaival is összevetjük Brandót: mik a közös pontok az ő, James Dean és Montgomery Clift színésztechnikája között? Milyen fiatalabb színészekre volt a legnagyobb hatással az általa forradalmasított method acting? Beszélünk a fim alapjául szolgáló színdarabról is: hogy működik a vásznon Tennessee Williams virágnyelvezete? Kik a valódi főszereplői ennek a történetnek, és mennyire élhető át a konfliktusuk? Végezetül Elia Kazan rendezését is megpiszkáljuk, az Édentől Keletre című film után immár másodszor.
Linkek
Marilyn Monroe-tól a The Misfits (Kallódó emberek) című 1961-es filmjével búcsúzunk. A múlt héten a Gentlemen Prefer Blondes-ban látott, kirobbanó erejű alakítása után ezúttal egy melankolikus, introspektív szerepben látjuk, amely szinte baljóslatúan vetíti előre a színésznő korai halálát.
A The Misfits olyan sztárokat vonultat fel, mint Clark Gable (Elfújta a szél), Montgomery Clift (Most és mindörökké), Eli Wallach (Babuci, A hét mesterlövész, később pedig a Jó, a rossz és a csúf), valamint Thelma Ritter (Beszéljünk Éváról!), a rendezője pedig a sikert sikerre halmozó John Huston. Mégis hatalmasat bukott a maga idejében, és kritikailag is csupán az utókor értékelte fel. Mi lehetett a szomorkás történet meg nem értettségének az oka? Mennyire lehetett szokatlan a kor nézőjének Marilyn Monroe-t komolyabb szerepben látni? Sikerült a sztárnak megbirkóznia a szereppel, amelyet akkori férje, Arthur Miller (Salemi boszorkányok, Az ügynök halála) írt a számára? A többi főszereplőt is értékeljük aszerint, mennyire szerethetően ragadták meg a kallódó karaktereiket, és John Huston képi megoldásait is előszeretettel vizsgálgatjuk.
Linkek
Marilyn Monroe ikonikus szerepeivel ismerkedünk meg a most következő blokkunkban. Elsőként Gentlemen Prefer Blondes (Szőkék előnyben) című filmjére esett a választásunk, az adáshoz pedig vendéget is hívtunk, aki nem más, mint Rácz Viktória, az IGN munkatársa.
Az 1953-as Howard Hawks film egy csapásra sztárt csinált a platinaszőke üdvöskéből, de muszáj megnéznünk, milyen út vezetett idáig. A tragikusan fiatalon elhunyt Marilyn Monroe életét rengeteg nyomasztó élmény terhelte, amelyektől nem lehet eltekinteni, ha a munkásságáról akarunk beszélni. Persze a film alapjául szolgáló, 1920-as évekbeli történetet is felidézzük: hogyan lett befolyásos forgatókönyvíróvá a Gentlemen Prefer Blondes szerzőnője a kibontakozó Hollywood patriarchális rendszerében? Mi az, ami még ma is forradalminak számít ebben a két női főszereplős történetben? Apropó, női főszereplők, egymással versengve fejtegetjük, Jane Russell vagy Marilyn Monroe vett-e le bennünket jobban a lábunkról, és megpróbáljuk kitalálni, mi a párosuk titka, és miért nehéz hozzájuk foghatót találni a mai filmekben.
Linkek
Jack Nicholson-blokkunkban ezúttal óriási hiányosságunkat pótoljuk be, a témánk ugyanis a Chinatown (Kínai negyed) 1974-ből. Minden idők egyik legjobb forgatókönyvéből Roman Polanski rendezett film noirt.
Mint a film noir irtózatos tudású szakértői, azonnal nekiveselkedünk, hogy megvizsgáljuk, melyik karakter melyik archetípusnak feleltethető meg. Faye Dunaway karaktere femme fatale? Jack Nicholson karaktere antihős? Mennyire dekonstruálja a műfajt Robert Towne forgatókönyve? A nyomozás cselekményszála a vízművekkel csak elsőre hangzik rém unalmasnak, vagy rejteget izgalmas áthallásokat? Mi a jelentősége a híres utolsó mondatnak? Az is kiderül, mivel vesz le bennünket a lábunkról Jack Nicholson, mivel hozza ránk a frászt John Huston, és mivel ejti rabul a figyelmünket Roman Polanski kamerakezelése.
Linkek
Visszatért a Vakfolt podcast, immáron a hatodik évadba csapunk bele. A 2018-as év hátralevő részére új műsortematikát találtunk ki: ezúttal nem rendezők és nem is világtájak megismerésével foglalkozunk, hanem a legnagyobb színészlegendák alakításait csodáljuk meg. Évadunk nyitányában Daniel Day-Lewis két filmjét tekintettük meg, és a továbbiakban további híres brit és hollywoodi színművészek két-két szerepét dolgozzuk majd fel. DDL az idén vonult vissza a szakmától, miután a Phantom Thread (Fantomszál) című filmje tiszteletköreit lejárta, így nem is volt kérdés, hogy a munkássága előtt emeljük meg kalapunkat elsőként az új szezonban. Az évadnyitót az Ivory-Merchant produkciónak, A Room with a View-nak (Szoba kilátással) szenteljük, amely nemcsak Day-Lewis egyik első jelentősebb szerepe 1985-ből, hanem egyben Helena Bonham Carter főszereplői debütálása is.
A brit filmkészítés üdvöskéi mellett azért a mindig megbízható karakterszínészek sokasága is felbukkan a filmben, illetve a minden szerepében feledhetetlen Maggie Smith és Judi Dench is együtt láthatóak a képernyőn. Mi mégis inkább a férfi szereplőket mustráljuk végig, már csak azért is, mert az Edward-korabeli kosztümös történet Helena Bonham Carter ideális férjjelöltjének a megtalálásáról szól. Ki a jobb parti, Daniel Day-Lewis sznob arisztokratája, vagy Julian Sands búsképű lovagja? A film jelentős része a firenzei nyárban játszódik, így nem maradhatnak el az összehasonlítások a Call Me By Your Name-mel sem: mindkét történet James Ivory nevéhez fűződik (a Szoba kilátással az ő rendezése, a Szólíts a neveden pedig a forgatókönyve alapján készült), mindkét film az olasz temperamentumot állítja szembe az angolszász társadalmi elvárások nyomásával. Végezetül a humort sem felejthetjük el, és elmélázunk azon, miért látjuk oly keveset komikus szerepben a mély beleéléséről ismert Daniel Day-Lewist.
Linkek
Remake-megmérettetésünk e heti epizódjában a spanyol Abre los ojos (Nyisd ki a szemed, 1997) és a Vanilla Sky (Vanília égbolt, 2001) esik egymásnak. Az álmokkal, rejtélyekkel és fordulatokkal átszőtt romantikus történetet eredetileg Alejandro Amenabar készítette el, az amerikai remake-et pedig Tom Cruise főszereplésével Cameron Crowe forgatta le. A filmekről a Filmklub podcast házigazdája, Varga Ferenc beszélget velünk.
Igyekszünk a spanyol eredetiről is kimerítően beszélni, de nehezen kerüljük el, hogy ne a nyolcvanas-kilencvenes évek aranykezű író-rendezőjének az első kritikai pofáraesésével töltsük ki az adás nagy részét. Szemlézzük Cameron Crowe karrierjét, amely a Vanilla Sky-ig vezetett, akárcsak Tom Cruise szerepválasztásai és a nyilvánosság előtti szerepe közti párhuzamok sem kerülhetik el a figyelmünket. Azért a két film összehasonlítására is szánunk időt: jót tesz a fifikás történetnek Crowe elbűvölően egyedi hangvétele és a karakterépítése? Hogyan alakítja saját képére Tom Cruise a karaktert, akit eredetileg Eduardo Noriega formált meg? Ki a jobb szerető, Penelope Cruz vagy Penelope Cruz? És persze ott vannak a maszkok: ki viselte jobban? Cruise vagy Noriega? Esetleg vérfagyasztóan kacagó harmadikként egy főgonosz az év legsikeresebb horrorjából?
Linkek