Magyar nyelvű filmes műsor minden második héten, amelyben a popkultúra kötelezőit pótoljuk. Olyan híres, kultikus filmeket tekintünk meg, amelyeket életünkben először látunk. Minden évadban más és más tematikával jelentkezünk. A műsorvezetők Huszár András és Frivalszky-Mayer Péter.
A szezon első blokkjában három olyan filmet nézünk meg, amelyeknek a feldolgozása idén került a mozikba. 2016-os remake-blokkunkat az 1977-es Pete's Dragon (Peti és a sárkány) című Disney-filmmel nyitjuk, amelyből David Lowery forgatott új változatot, magyarul Elliot, a sárkány címmel.
Mikor van létjogosultsága egy remake-nek? Mit akart mondani a Pete's Dragonnel 1977-ben Don Chaffey, és mit akar mondani vele 2016-ban David Lowery? Hogyan írj a főhősödnek természetfeletti legjobb barát karaktert? Melyik animált sárkány sikerült jobban, a '77-es kézzel rajzolt Süsü-Elliot, vagy a '16-os digitális Kutya-Elliot? A Vakfolt podcast első musicalje kapcsán rögtön elszörnyedünk a vidám dalocskák szövegében megbújó borzalmakon, felrajzoljuk a Disney-hullámformát, amit a stúdió legsikeresebb filmjei generálnak, elmélkedünk egy sort azon, mi tesz jót egy alapvetően gyerekeknek készült történetnek, és vitatkozunk arról, hogy árthat-e egy remake-nek, ha a végletekig lecsupaszítja az eredeti sztori premisszáját. Nyugi, dalra egyikünk sem fakad.
Linkek:
Második évadunk első adásában Gene Wilderre emlékezünk: Mel Brooks 1974-es westernparódiájában a Blazing Saddles (magyarul Fényes nyergek) című filmben ő játszotta Waco Kidet, a legendás pisztolyhőst.
Milyen jelzőkkel lehet körülírni Mel Brooks tabudöntögető, harsány humorát? A Cleavon Little által játszott főszereplő, a 19. századi telepeseket fekete bőrszínével megbotránkoztató Bart sheriff mitől működik, mitől ő a film legizgalmasabb karaktere? Mennyi ideig tart, míg az idiótábbnál idiótább gegek felsorolásába csap át a podcast? Megvitatjuk, lehet-e ma is aktuális egy 1974-es westerkomédia, és elkészülhetne-e manapság egy ilyen vígjáték, méltatjuk Gene Wilder melankolikus visszafogottságát, és filmtörténeti mérföldkőnek kiáltunk ki egy csupa fingásból és böfögésből álló jelenetet. Vakfolt podcast is back, baby!
Linkek:
Első évadunk lezárása után, és a második évad megkezdése előtt még egy különleges epizóddal készültünk.
A múlt héten megszavaztattuk veletek, hogy négy jelöltünk közül melyik film érdemli meg leginkább, hogy újranézzük, és újra ítéletet mondjunk fölötte, miután első alkalommal nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Csupán egyetlen szavazattal, igen szoros versenyben, de végül a The Big Lebowski (A nagy Lebowski), vagyis a Coen-fivérek 1998-as komédiája nyerte meg a szavazást.
Sikerült-e az all-star gárdának (Jeff Bridges! John Goodman! Steve Buscemi! Julianne Moore! John Turturro!) megváltoztatnia András véleményét? Mivel érdemelte ki A nagy Lebowski a kultikus státuszát? Hol helyezkedik el ez a film a Coen-filmográfiában? Van-e, lehet-e egy ennyire szétcsúszott filmnek bármi mondanivalója? A film kapcsán beszélgetünk arról, hogy szeretik-e a Coen testvérek a szereplőiket, vagy inkább lenézik, megpróbáljuk megfejteni, miért ugrottak át egy évtizedet a filmjeikben a huszadik századból, és rátapintunk a rendezőpáros egy saját vakfoltjára, avagy: mi a fene a helyzet azzal, hogy túlnyomórészt fehér embereket szerepeltetnek?
Linkek:
Első évadunk lezárása után, és a második évad megkezdése előtt két különleges epizóddal készültünk. Az e heti műsorban olyan filmeket pótoltunk be, amelyek szigorú értelemben véve nem felelnek meg a Vakfolt podcast célkitűzéseinek, mert viszonylag frissek, nem tekinthetők régóta bepótlásra váró popkulturális hiányosságoknak. Az egyik ilyen film a 2014-es A Girl Walks Home Alone at Night (magyarul Csadoros Vérszívó), amelyet Péter nem látott korábban, illetve a 2015-ös Aferim!, amelyet András választott.
Hogyan fér meg egymás mellett a vámpírhorror az indie románccal, és mi fán terem a havasalföldi western? Mit kell, vagy mit nem kell mondania a 2010-es években egy Iránban játszódó iráni filmnek, amit nő rendezett? Hogyan lehet manapság releváns egy 1830-as években játszódó történet? Fekete-fehér adásunkban (igen, fekete-fehérben vettük fel, tessék hozzáképzelni) beszélünk a hanghatásokkal való stimulálásról, a csendes pillantások és a szószátyár szövegelések másfajta erényeiről, de szóba kerül az antihősök természete is.
A Kitekintő rovatot is nélkülöztük a rendhagyó adásban, helyette kicsit visszatekintettünk az előző 19 epizódunkra.
Linkek:
Lezárjuk a testhorroros blokkunkat, és ezzel lezárjuk a Vakfolt podcast első évadját is. A Hellraiser című 1987-es filmet az elismert horrorszerző, Clive Barker adaptálta mozivászonra a saját novellája alapján. Vendéget is hívtunk, Veres Szilárd (Index2, Filmtett, a Twitter @averesszilard-ja és egykori @mrscottpilgrim-je) tartott velünk, aki eredetileg – viccből – javasolta, hogy nézzük végig mind a kilenc Hellraiser-filmet, amelyek többsége straight-to-dvd folytatás. Végül megelégedtünk az első, eredetivel.
Már az első Hellraiser is minimális költségvetésből készült, és Clive Barker zéró rendezői tapasztalattal vágott neki a forgatásnak. Jót tett a filmnek, hogy Barker szűretlen vízióját tudta vászonra vinni? Meddig ér a suspension of disbelief egy horrorban? Ki a legmenőbb kenobita? Most akkor jó vagy rossz ez a film, az isten szerelmére? Megtudhatjátok, mi a kapcsolódási pont a Hellraiser és a Reszkessetek, betörők! között, elhelyezzük Clive Barkert Stephen King képzeletbeli családfáján, és az interdimenzionalitás jegyében ezúttal talán még a podcast műsorvezetői sem menekülhetnek a tárgyalt alkotás rémei elől.
Van egy kis kivágott jelenetünk is, Szilárd ugyanis, fittyet hányva a formátumra és az adásidőre, két kitekintővel is készült, a vágó könyörtelen ollójától azonban nem menekült meg. Ezt a második ajánlót hallgathatjátok meg itt ScHoolboy Q új albumáról. És ha még ez sem elég (micsoda telhetetlenség!), várjátok meg a "stáblista" végét.
Linkek:
Újabb műfajjal próbálkozunk a Vakfolt podcastban ezen a héten: a Possession (Megszállottság) nyitja meg az 1980-as évek (test)horrorait feldolgozó blokkunkat. Ismételten három filmet veszünk szemügyre, amelyek közül időrendben az első az 1981-es kultmozi Andrzej Żuławski rendezésében. Főszerepben a Cannes-ban César-díjjal jutalmazott Isabelle Adjani és a megdöbbentően fiatal Sam Neill, a középpontban pedig a berlini fal boldogabbik oldalán lejátszódó viharos válástörténet.
Lélektani vagy testhorror inkább ez a film? Ki a valódi megszállottja a filmnek, a szörnyeteggel félrelépő Anna, a megcsalás tudatába apránként beletébolyodó férje, Mark, vagy a vízióját mániákus elszántsággal vászonra álmodó rendező, Andrzej Żuławski? Vajon mennyi ideig tartott, mire a stáb felépült ebből a forgatásból? Oké, hogy a kevesebb néha több, de vajon a rengeteg is lehet néha több? András és Péter között is magasra csapnak az indulatok, ahogy azon vitáznak, pocsék-e vagy zseniális Sam Neill túljátszása, és hogy melyikük rajongott jobban a film hisztérikus őrület��rt. Csápos szörnyek, karatézó bohémek, keresztény áthallások – semmit sem hagyunk a felszín alatt.
Folytatjuk a Ghibli stúdióval, és ezzel együtt az animációs filmekkel való ismerkedésünket: a hiperrealisztikus és lehangoló Grave of the Fireflies után a stúdió másik vezéralakja, Mijazaki Hajao (Hayao Miyazaki) fantasztikus hőstörténetét tekintettük meg. A Princess Mononoke (Mononoke Hime / A vadon hercegnője) 1997-ben jelent meg, és egyből Japán legsikeresebb mozifilmjévé vált. Közel húsz évvel később is a három legnépszerűbb animációs film közé tartozik hazájában, csak Miyazaki saját, későbbi alkotásai előzik meg, a Chihiro szellemországban és a Vándorló palota.
Mivel ez utóbbi filmeket Péter már kipipálta, ezért esett a választásunk a Mononokéra. Milyen vizuális motívumokat, milyen toposztokat lehet felfedezni Miyazaki meséiben? Mi jellemzi a főgonoszait? Ki a történet valódi főszereplője, a címszereplő San, azaz a vadon hercegnője, vagy a természet és az iparosodás konfliktusába belecsöppenő Ashitaka herceg? Mennyire ítéli el Miyazaki Lady Eboshi törtető progresszivitását, és hogyan lehet ezt összehasonlítani a rendező korábbi filmjével, a Nauszika – a szél harcosaival? Mennyire egyértelmű Miyazaki álláspontja a film központi ellentétében? Milyen párhuzamokat és ellentéteket fedezhetünk fel ebben a felfogásban és a nyugati animációs filmekben, mint Walt Disney munkái vagy az Avatar-rajzfilmsorozatok? Mit nyomozott ki András Hayao Miyazaki munkaetikájáról és a filmben használt technikai megoldásokról? És végezetül, mit kell tenned, ha el akarod kerülni, hogy Harvey Weinstein vágói lemészárolják a kétórás eposzodat?
A Vakfolt podcast új blokkjával először tesz látogatást az animációs filmek világába: a Ghibli stúdióval foglalkozó trilógiánkat a nyomasztó, mégis emberségre nevelő Grave of the Fireflies (Szentjánosbogarak sírja) című 1988-as filmmel indítjuk útjára.
Takahata Iszao (Isao Takahata) író-rendező szokatlan témaválasztásával rögtön feladja a leckét. Hogyan viszonyuljunk egy rajzfilmhez, amely két kisgyerek szenvedéseit taglalja a második világháború sújtotta Japánban? Hogyan egyeztethető össze a forrásmű szerzőjének szándéka, a film rendezőjének interpretációja, és a kettőnk huszonegyedik századi olvasata? Ki a felelős a tragédiákért: a közönyös japán társadalom vagy a felelőtlen fiatalság? Beszélgetünk arról, mennyire tudunk közel kerülni egy-egy animált szereplőhöz, végigkövetjük a filmben ábrázolt mellékalakok empátiavesztését, és mi is megvívjuk a magunk harcát azzal, hogy tudunk-e empatikusak lenni a főszereplővel. És kivételesen még az adáson belül eláruljuk a Ghibli blokk következő két fejezetét is.
Darwyn Cooke, az Eisner-díjas képregényíró és -rajzoló idén májusban hunyt el, és egyik legelismertebb képregényével, a DC számára írt The New Frontierrel emlékezünk meg róla. Adásunk szomorú apropója nem jelenti azt, hogy nem tudtunk ugyanúgy lelkesedni a Golden és a Silver Age-et megidéző képkockáknak, ahogy Cooke lelkesedik a saját hőseiért. A The New Frontier nagyszerű betekintést nyújt a DC szuperhőseinek világába az olyan avatatlan olvasók számára is, mint amilyenek mi vagyunk. Hol a helye a mai grimdark szuperhőskultúrában a töretlen optimizmussal ábrázolt hősöknek? Milyen párbeszédet folytat Cooke a nyolcvanas évek posztmodern munkáival, Alan Moore és Frank Miller graphic noveljeivel? Kik a főszereplők András, és kik Péter szerint – van-e közös keresztmetszet? Hosszan éltetjük Cooke képi megoldásait, Kennedy szavai nyomán egy elfecsérelt jövő fölött busongunk, és még a DC univerzumban ténykedő két Snydert is a helyére tesszük.
Stanley Kubrick utolsóelőtti filmjével intünk búcsút a rendezőnek. Az 1987-es Full Metal Jacket (Acéllövedék) a vietnami háborúba repít bennünket, ám mielőtt a frontvonalon megmérettetnék magukat a szereplőink, át kell esniük Hartman őrmester elembertelenítő kiképzésén.
Foglalkozunk Leonard Lawrence, avagy Gomer Pyle közlegény (Vincent D'Onofrio) lelki világával és Joker önironikus jungi kettősségével, valamint az őt alakító Matthew Modine alakításával. Nem maradhat szó nélkül a minden kiképzőőrmesterek legnagyobbika, a kíméletlen Hartman sem R. Lee Ermey zsánert meghatározó játékában. Megpróbáljuk megérteni, mi tette zsenivé Stanley Kubrickot, és ehhez összehasonlítjuk a film két felvonását, a rövidebb kiképzős szakaszt és a Tet-offenzíva alatt játszodó második szakaszt. Hosszan vitatkozunk arról, vajon mit is jelentenek a záró képsorok: Joker emberiességre lelt az embertelenségben, vagy pont, hogy örökre elvesztette az ártatlanságát? És még arra is fény derül, milyen szerepet játszott a film születésében Val Kilmer balhés természete.