Magyar nyelvű filmes műsor minden második héten, amelyben a popkultúra kötelezőit pótoljuk. Olyan híres, kultikus filmeket tekintünk meg, amelyeket életünkben először látunk. Minden évadban más és más tematikával jelentkezünk. A műsorvezetők Huszár András és Frivalszky-Mayer Péter, társaink Gyöngyösi Lilla, Rácz Viktória, Földi Gábor, Mikó László, Nagy Szabolcs.
Az 1940-es His Girl Friday (A pénteki barátnő) című filmmel nyitjuk meg az 1940-es évekbe tekintő blokkunkat. Howard Hawks screwball comedy-je egy letűnt műfaj maradandó példánya, amely ma is hivatkozási alap, ha párkapcsolati, nemek harca-vígjátékokról van szó.
A podcastban beszélünk arról, hogy vajon a kor férfiideálja, Cary Grant, vagy az “underdog”-ként mellé castingolt Rosalind Russell nyújt-e jobb alakítást, álmélkodunk, hogy mennyire időtállóak a film rátermett karakterei és a gyortüzelő dialógusai, és időnként magunk is egyszerre három-négy témába akarunk belecsapni. A 30-as, 40-es évek hollywoodi stúdiórendszerének is rengeteg időt szentelünk, kezdve az önszabályozó Hays code-tól egészen a futószalagon gyártott sikerfilmekig, és elméletet gyártunk, hogy vajon mi volt Hawks mondanivalója a film enyhén csalódást keltő, de legjobb esetben is ellentmondásos befejezésével.
Kitekintő
A rebootolt Kitekintő rovatban ezen a héten azokból a filmekből szemezgetünk, amelyek emlékezetes módon ábrázolták a nemek harcát egy-egy szerelmi kapcsolaton keresztül, más szóval, összeszedtük a top 3 kedvenc will they-won’t they párosainkat. Akad köztük mai szemmel kevéssé védhető, abuzív kapcsolat, modernizált Shakespeare, és egy galaxison átívelő románc.
Linkek:
Úgy látszik, minden évadra jut egy zenés adásunk: a Simon & Garfunkel után megint sikerült beletenyerelnünk a fehérember bölcsészrockjának a kellős közepébe, ezúttal a Talking Heads new wave bandával és az 1984-es koncertfilmjükkel, a Stop Making Sense-szel ismerkedünk meg.
Az adás nagy része a filmről szól, amelyet a zsenge Jonathan Demme rendezett (később A bárányok hallgatnak és a Philadelphia lettek a karrierjének meghatározó állomásai). Megbeszéljük, Demme hogyan tud újat mutatni a koncertfilmes műfajban, amely ebben az időben unalomig ismert panelekből építkezett. Megállapítjuk, hogyan egészíti ki a rendezése David Byrne és a zenekarának spontán bolondságait.
Miután végignézzük a zenekar tagságát, hosszan beszélünk a “csendestársukról”, Brian Enóról, aki David Byrne dalszövegei mellett a legnagyobb hatással volt a Talking Heads zajos post-punkból meghatározó new wave zenekarrá fejlődésében. Aztán megpróbáljuk megfejteni David Byrne lelki világát, és hogy jót tesz-e egy banda zenei teljesítményének, ha irányításmániás a frontemberük. A nyolc lemezes munkásságnak is nekiveselkedünk az adás második felében, bár időnk leginkább csak az első öt, fontosabb albumra jut.
Kitekintő
Visszatér az átalakított Kitekintő rovatunk, amelyben minden héten egy-egy top 3-as listát szerkesztünk az adás témájához kapcsolódóan. Ezúttal azt a kérdést tettük fel, hogy milyen híres rendezőktől láttuk a legváratlanabb filmeket.
Linkek:
Előző héten lezárult a Vakfolt bajnokság, a győztesünk pedig Damien Chazelle lett. Ahogy ígértük, új adásunkban az ő filmjével foglalkozunk, ez pedig a 2009-es Guy and Madeline on a Park Bench lesz. Igaz, Damien Chazelle a Whiplash című filmmel vált ismertté, de ragaszkodni akartunk ahhoz, hogy lehetőleg vakfoltot dolgozzunk fel, és természetesen szóba került a dobos thriller is.
A Guy and Madeline on a Park Bench egy lo-fi, kis költségvetésű, romantikus musical. Hogyan tudja az előnyére fordítani Damien Chazelle a szűkös (anyagi) kereteket? Miért érdemes vizsgafilmeket nézni ismert rendezőktől? Sztepptáncolni vagy spontán dalra fakadni szeretünk jobban? Beszélgetünk a felvállalt amatőrizmus diszkrét bájáról, megvitatjuk, fontos-e egy zenés témájú filmnél az autentikusság, és alkotóelemeire bontjuk a Whiplasht, hogy aztán újra összerakjuk. Ahogy azt Fletcher tenné. Nem véletlen, hogy ő a példaképünk.
Kitekintő
A Vakfolt bajnokság lezárultával új rovatot vezetünk be, de a Kitekintő nevet megtartottuk. Minden héten a témánkhoz kapcsolódó kérdést teszünk fel egymásnak, és igyekszünk egy rögtönzött top-3-at összeállítani a kérdésre válaszolva. Ezen a héten Péter azt kérdezte, hogy kik a filmtörténet legemlékezetesebb zenészből lett színészei.
A The Magnificent Seven (A hét mesterlövész) című 1960-as filmmel zárjuk a 2016-os remake-blokkunkat. Érinteni fogjuk a Denzel Washington, Chris Pratt és Ethan Hawke főszereplésével készült Antoine Fuqua-filmet is idénről, de elsősorban a John Sturges által rendezett, Yul Brynner, Steve McQueen és James Coburn nevével fémjelzett eredetiről fogunk beszélni. (Igen, jól olvastad, “eredeti”! Az 1954-es Kuroszava-filmet, A hét szamurájt most direkt nem kevertük ebbe bele, mert a remake direktben a Sturges-film feldolgozása.)
Mi teszi olyan jól adaptálhatóvá a hét, különböző jellemű és különféle motivációktól vezérelt vérprofi küldetésének történetét? Mi a menőbb, Yul Brynner csillogó koponyája, James Coburn fürge lábtechnikája, Charles Bronson favágókezei, vagy Steve McQueen izgága grimaszai? Kiről is feledkeztünk meg? András komolyan veszi az intróban elhangzó szöveget, és bizonyítja, hogy valóban bármennyit képes beszélni a kedvenc filmjéről, de a reflektorfényért – avagy mikrofonért – való vetélkedés helyénvalónak tűnik egy olyan filmnél, melynek forgatásán egy rakás alfahím kakaskodott egymással. Szóba kerül még a sztárság egykor és ma, megbeszéljük, mely szereplő(k)re illik a “murder hobo” kifejezés, és adás végére az is kiderül, mi az az ikonikus aspektusa a filmnek, aminek szégyenteljes módon csak fél mondatot szenteltünk.
Linkek:
2016-os remake-blokkunkat a Ghostbusters (Szellemirtók) című vígjátékkal folytatjuk. Szót ejtünk a 2016-os remake-ről, de a fő témánk mindenesetre az 1984-es Ivan Reitman-film, a Bill Murray, Dan Aykroyd, Harold Ramis és Ernie Hudson alkotta csapattal, illetve mellékszerepben Sigourney Weaverrel és Rick Moranisszel.
Miért lehet, hogy akkora közönségkedvenc a Szellemirtók mindmáig is több generáció számára? Mennyire vicces az 1984-es Ghostbusters, és mennyire a 2016-os? Hogyan osztja le a szerepeket a négy szellemirtó között a két film forgatókönyve? A beszélgetés során András magára haragítja az összes Bill Murray-rajongót, Péter rangsorolja a nyolcvanas évek ikonikus fiktív kocsijait, összevetjük az eredeti és a remake effektjeit, és még Ray Parker Jr. életművére is kitekintünk.
Linkek:
A szezon első blokkjában három olyan filmet nézünk meg, amelyeknek a feldolgozása idén került a mozikba. 2016-os remake-blokkunkat az 1977-es Pete’s Dragon (Peti és a sárkány) című Disney-filmmel nyitjuk, amelyből David Lowery forgatott új változatot, magyarul Elliot, a sárkány címmel.
Mikor van létjogosultsága egy remake-nek? Mit akart mondani a Pete’s Dragonnel 1977-ben Don Chaffey, és mit akar mondani vele 2016-ban David Lowery? Hogyan írj a főhősödnek természetfeletti legjobb barát karaktert? Melyik animált sárkány sikerült jobban, a ’77-es kézzel rajzolt Süsü-Elliot, vagy a ’16-os digitális Kutya-Elliot? A Vakfolt podcast első musicalje kapcsán rögtön elszörnyedünk a vidám dalocskák szövegében megbújó borzalmakon, felrajzoljuk a Disney-hullámformát, amit a stúdió legsikeresebb filmjei generálnak, elmélkedünk egy sort azon, mi tesz jót egy alapvetően gyerekeknek készült történetnek, és vitatkozunk arról, hogy árthat-e egy remake-nek, ha a végletekig lecsupaszítja az eredeti sztori premisszáját. Nyugi, dalra egyikünk sem fakad.
Linkek:
Második évadunk első adásában Gene Wilderre emlékezünk: Mel Brooks 1974-es westernparódiájában a Blazing Saddles (magyarul Fényes nyergek) című filmben ő játszotta Waco Kidet, a legendás pisztolyhőst.
Milyen jelzőkkel lehet körülírni Mel Brooks tabudöntögető, harsány humorát? A Cleavon Little által játszott főszereplő, a 19. századi telepeseket fekete bőrszínével megbotránkoztató Bart sheriff mitől működik, mitől ő a film legizgalmasabb karaktere? Mennyi ideig tart, míg az idiótábbnál idiótább gegek felsorolásába csap át a podcast? Megvitatjuk, lehet-e ma is aktuális egy 1974-es westerkomédia, és elkészülhetne-e manapság egy ilyen vígjáték, méltatjuk Gene Wilder melankolikus visszafogottságát, és filmtörténeti mérföldkőnek kiáltunk ki egy csupa fingásból és böfögésből álló jelenetet. Vakfolt podcast is back, baby!
Linkek:
Első évadunk lezárása után, és a második évad megkezdése előtt még egy különleges epizóddal készültünk.
A múlt héten megszavaztattuk veletek, hogy négy jelöltünk közül melyik film érdemli meg leginkább, hogy újranézzük, és újra ítéletet mondjunk fölötte, miután első alkalommal nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Csupán egyetlen szavazattal, igen szoros versenyben, de végül a The Big Lebowski (A nagy Lebowski), vagyis a Coen-fivérek 1998-as komédiája nyerte meg a szavazást.
Sikerült-e az all-star gárdának (Jeff Bridges! John Goodman! Steve Buscemi! Julianne Moore! John Turturro!) megváltoztatnia András véleményét? Mivel érdemelte ki A nagy Lebowski a kultikus státuszát? Hol helyezkedik el ez a film a Coen-filmográfiában? Van-e, lehet-e egy ennyire szétcsúszott filmnek bármi mondanivalója? A film kapcsán beszélgetünk arról, hogy szeretik-e a Coen testvérek a szereplőiket, vagy inkább lenézik, megpróbáljuk megfejteni, miért ugrottak át egy évtizedet a filmjeikben a huszadik századból, és rátapintunk a rendezőpáros egy saját vakfoltjára, avagy: mi a fene a helyzet azzal, hogy túlnyomórészt fehér embereket szerepeltetnek?
Linkek:
Első évadunk lezárása után, és a második évad megkezdése előtt két különleges epizóddal készültünk. Az e heti műsorban olyan filmeket pótoltunk be, amelyek szigorú értelemben véve nem felelnek meg a Vakfolt podcast célkitűzéseinek, mert viszonylag frissek, nem tekinthetők régóta bepótlásra váró popkulturális hiányosságoknak. Az egyik ilyen film a 2014-es A Girl Walks Home Alone at Night (magyarul Csadoros Vérszívó), amelyet Péter nem látott korábban, illetve a 2015-ös Aferim!, amelyet András választott.
Hogyan fér meg egymás mellett a vámpírhorror az indie románccal, és mi fán terem a havasalföldi western? Mit kell, vagy mit nem kell mondania a 2010-es években egy Iránban játszódó iráni filmnek, amit nő rendezett? Hogyan lehet manapság releváns egy 1830-as években játszódó történet? Fekete-fehér adásunkban (igen, fekete-fehérben vettük fel, tessék hozzáképzelni) beszélünk a hanghatásokkal való stimulálásról, a csendes pillantások és a szószátyár szövegelések másfajta erényeiről, de szóba kerül az antihősök természete is.
A Kitekintő rovatot is nélkülöztük a rendhagyó adásban, helyette kicsit visszatekintettünk az előző 19 epizódunkra.
Linkek:
Lezárjuk a testhorroros blokkunkat, és ezzel lezárjuk a Vakfolt podcast első évadját is. A Hellraiser című 1987-es filmet az elismert horrorszerző, Clive Barker adaptálta mozivászonra a saját novellája alapján. Vendéget is hívtunk, Veres Szilárd (Index2, Filmtett, a Twitter @averesszilard-ja és egykori @mrscottpilgrim-je) tartott velünk, aki eredetileg – viccből – javasolta, hogy nézzük végig mind a kilenc Hellraiser-filmet, amelyek többsége straight-to-dvd folytatás. Végül megelégedtünk az első, eredetivel.
Már az első Hellraiser is minimális költségvetésből készült, és Clive Barker zéró rendezői tapasztalattal vágott neki a forgatásnak. Jót tett a filmnek, hogy Barker szűretlen vízióját tudta vászonra vinni? Meddig ér a suspension of disbelief egy horrorban? Ki a legmenőbb kenobita? Most akkor jó vagy rossz ez a film, az isten szerelmére? Megtudhatjátok, mi a kapcsolódási pont a Hellraiser és a Reszkessetek, betörők! között, elhelyezzük Clive Barkert Stephen King képzeletbeli családfáján, és az interdimenzionalitás jegyében ezúttal talán még a podcast műsorvezetői sem menekülhetnek a tárgyalt alkotás rémei elől.
Van egy kis kivágott jelenetünk is, Szilárd ugyanis, fittyet hányva a formátumra és az adásidőre, két kitekintővel is készült, a vágó könyörtelen ollójától azonban nem menekült meg. Ezt a második ajánlót hallgathatjátok meg itt ScHoolboy Q új albumáról. És ha még ez sem elég (micsoda telhetetlenség!), várjátok meg a “stáblista” végét.
Linkek: