Magyar nyelvű filmes műsor minden második héten, amelyben a popkultúra kötelezőit pótoljuk. Olyan híres, kultikus filmeket tekintünk meg, amelyeket életünkben először látunk. Minden évadban más és más tematikával jelentkezünk. A műsorvezetők Huszár András és Frivalszky-Mayer Péter, társaink Gyöngyösi Lilla, Rácz Viktória, Földi Gábor, Mikó László, Nagy Szabolcs.
Gena Rowlands-ről szóló blokkunk második, egyben záró epizódjában az Opening Night (magyarul Premier) 1977-es című film a témánk. John Cassavetes filmrendező a sztárságot, az alkotói folyamattal kapcsolatos konfliktusokat a színház világán keresztül mutatja be, saját feleségét pedig a címbeli nyitó este darabjának főszereplőjévé teszi meg.
Az előző adásban is beszéltünk Cassavetes indie-filmekre gyakorolt hatásáról, itt sem maradhatnak el az összehasonlítások más rendezők filmjeivel, akik a saját alkotói válságukat, a filmvilággal kapcsolatos személyes tapasztalataikat egy színházi fellépés körüli hercehurcába csatornázzák át. Cassavetes rendezői kézjegyein a mindketten próbálunk fogást találni, de talán csak abban tudunk megegyezni, hogy nem tudunk megegyezni: mikor mennyire kezeli tudatosan a kameráját, és mikor használja ki a szerencsés véletlenek erejét? Gena Rowlands színészi teljesítményének a méltatásakor nem maradhat ki az sem, mennyire más karaktert formál meg itt, mint az A Woman Under the Influence című film főszerepében. András újfent egy elvont teóriával kacérkodik a film szubjektív nézőpontját illetően, Péter pedig alig bírja véka alá rejteni, hogy megint jobban odavolt Gena Rowlands jelenetpartneréért, mint magáért Rowlandsért.
Linkek
Színészes évadunk folytatásában Gena Rowlands méltatlanul kevéssé elismert alakításairól beszélünk. John Cassavetes színész-rendező és felesége a független filmkészítés előhírnökei voltak a 70-es években, nagyrészt saját pénzből olyan monumentális, két és fél órás, de introspektív darabokat alkottak, mint a heti témánk, az A Woman Under the Influence, magyarul Egy hatás alatt álló nő (1974). A toxikus családi környezetről szóló lélektani dráma hatása mindmáig érezhető az indie filmeken, az átütő erejéből pedig fikarcnyit sem veszített az eltelt negyvennégy év alatt.
Adásunkban megtárgyaljuk, miért tartják szakmai és kritikai körökben is örök érvényűnek Gena Rowlands színészi játékát ebben a filmben, és együtt hüledezünk a korai indie rendezés szokatlan módszerein. Mennyire tudatos rendező Cassavetes, és mennyire befolyásolta vajon a körülmények kényszerítő ereje? Beszélünk a Columbótól meredeken eltérő erejű alakítást nyújtó Peter Falkról is, és versenyt űzünk abból, melyikünk ismert rá jobban a saját szüleire a Rowlands-Falk páros által játszott házas felekben. Ki az, aki a legjózanabb ebben a filmben? Kit lehet hibáztatni a toxikus családi környezet kialakulásáért? Végezetül mozikvízünkben az 1974-es év legjobb színésznői alakításait és legjobb eredeti forgatókönyveit nézzük végig.
Linkek
Nem sokat teketóriázunk ma, az évadnyitó után pár órával máris hallgathatjátok a következő epizódunkat: Daniel Day-Lewis első Oscar-díjas szerepét néztük meg, amelyben a cp-s festő és írót, Christy Brownt játszotta el az önéletrajzi könyvének a feldolgozásában. A My Left Foot (A bal lábam) Jim Sheridan első rendezése, egyben első közös munkája Day-Lewisszal, akivel az egy évtizedes együttműködésük további olyan elismert alkotásokat gyümölcsözött, mint A bunyós és az Apám nevében.
Az előző filmünkben még csak egy mellékszerepet tett emlékezetessé, ezúttal már Daniel Day-Lewisé a rivaldafény. Be is vetett minden lehetséges módszert, hogy a mozgássérült Christy Brownt élethűen megformálja a nagyvásznon: beszélünk a method actingről, és igyekszünk belelátni DDL fejébe, hogy megértsük a szerepválasztásait és a visszavonulását. Az életrajzi film műfaját is kielemezzük, ha már olyan keveset foglalkozunk velük a podcastban. Sikerül Jim Sheridannek elkerülnie a zsáner legnagyobb buktatóit? Hogy viszonyul a film más zsenik életének a feldolgozásához, mint a Mindenség elmélete vagy A számolás joga? Az adás végén a My Left Foot díjesőjéről és annak árnyoldaláról is beszélünk, majd ezúttal Péternek kell megmérettetnie, hogy sikerül-e András kvízkérdéseiből kitalálni, kik indultak a színészi kategóriákban a My Left Foot szereplői ellen az 1990-es Oscar-gálán.
Linkek
Visszatért a Vakfolt podcast, immáron a hatodik évadba csapunk bele. A 2018-as év hátralevő részére új műsortematikát találtunk ki: ezúttal nem rendezők és nem is világtájak megismerésével foglalkozunk, hanem a legnagyobb színészlegendák alakításait csodáljuk meg. Évadunk nyitányában Daniel Day-Lewis két filmjét tekintettük meg, és a továbbiakban további híres brit és hollywoodi színművészek két-két szerepét dolgozzuk majd fel. DDL az idén vonult vissza a szakmától, miután a Phantom Thread (Fantomszál) című filmje tiszteletköreit lejárta, így nem is volt kérdés, hogy a munkássága előtt emeljük meg kalapunkat elsőként az új szezonban. Az évadnyitót az Ivory-Merchant produkciónak, A Room with a View-nak (Szoba kilátással) szenteljük, amely nemcsak Day-Lewis egyik első jelentősebb szerepe 1985-ből, hanem egyben Helena Bonham Carter főszereplői debütálása is.
A brit filmkészítés üdvöskéi mellett azért a mindig megbízható karakterszínészek sokasága is felbukkan a filmben, illetve a minden szerepében feledhetetlen Maggie Smith és Judi Dench is együtt láthatóak a képernyőn. Mi mégis inkább a férfi szereplőket mustráljuk végig, már csak azért is, mert az Edward-korabeli kosztümös történet Helena Bonham Carter ideális férjjelöltjének a megtalálásáról szól. Ki a jobb parti, Daniel Day-Lewis sznob arisztokratája, vagy Julian Sands búsképű lovagja? A film jelentős része a firenzei nyárban játszódik, így nem maradhatnak el az összehasonlítások a Call Me By Your Name-mel sem: mindkét történet James Ivory nevéhez fűződik (a Szoba kilátással az ő rendezése, a Szólíts a neveden pedig a forgatókönyve alapján készült), mindkét film az olasz temperamentumot állítja szembe az angolszász társadalmi elvárások nyomásával. Végezetül a humort sem felejthetjük el, és elmélázunk azon, miért látjuk oly keveset komikus szerepben a mély beleéléséről ismert Daniel Day-Lewist.
Linkek
A Vakfolt versus 2. évadában először és utoljára visszatérnek a kivágott jelenetek! Ezúttal adás előtti bemelegítés gyanánt színészről színészre vándorolunk vendégünkkel, Cyclóval. Megtippeljük, fog-e valaha Oscart nyerni Nicolas Cage, majd mérlegre tesszük Jon Hamm komikusi és Steve Carell drámai karrierjét. Szóba kerül az idén novemberben a magyar mozikba kerülő új Millennium-film, a könyvsorozat negyedik kötetének adaptációja (The Girl in the Spider's Web, magyar címén: Ami nem öl meg; ennek már nem Stieg Larsson volt a szerzője), gyorsan végigbogarásszuk a film IMDb-adatlapját, és az előzetes alapján ítéletet mondunk Claire Foy várható alakításáról.
Stílszerű is, hogy színészes extrával búcsúzunk, a Vakfolt podcast szeptemberben induló 6. évadát ugyanis színészközpontú blokkokból fogjuk felépíteni. A menetrendről hamarosan lehull a lepel, addig is egy CLUE: elsőként egy tavaly visszavonult Oscar-díjas színészóriással fogunk foglalkozni, akinek egy filmjét egyszer már érintettük a podcastban.
A Vakfolt versus második évadjának fináléjában a svéd Män som hatar kvinnor (A tetovált lány, 2009) és a The Girl with the Dragon Tattoo (A tetovált lány, 2011) verseng, hogy kiderüljön, melyikük a jobban sikerült adaptációja Stieg Larsson eredeti regényének. Vendégünk a megrögzött Rooney Mara- és tetováltlány-rajongó CyClotronic.
Eldönti-e a két tetováltlányos film az örök vitát, hogy mi értelme újra leforgatni valamit, amit egyszer már elkészítettek? Miért nyúlt vajon a témához pont David Fincher? Fincher nevét nem kell bemutatni egy filmrajongónak sem, de labdába tud rúgni mellette a svéd változatot jegyző Niels Arden Oplev? És mi a helyzet a két Lisbeth Salanderrel? Noomi Rapace vagy Rooney Mara autentikusabb a szerepben? Megnézzük, mennyire máshogyan közelítik meg a karaktert, melyikük hajstílusa és ruhaviselete az izgalmasabb, és megvitatjuk, el lehet-e vonatkoztatni James Bondtól, ha Daniel Craigről van szó. Értetlenkedünk egy sort az akcentusokon, de csak miután rosszul ejtünk ki szinte minden északi nevet, nem kerüljük ki a nemi erőszak ábrázolásának problémakörét sem, és végül "telik az a rohadt idő" jeligére zárjuk box office játékkal az adást, és egyben a Versus második évadát.
Linkek
Remake-megmérettetésünk e heti epizódjában a spanyol Abre los ojos (Nyisd ki a szemed, 1997) és a Vanilla Sky (Vanília égbolt, 2001) esik egymásnak. Az álmokkal, rejtélyekkel és fordulatokkal átszőtt romantikus történetet eredetileg Alejandro Amenabar készítette el, az amerikai remake-et pedig Tom Cruise főszereplésével Cameron Crowe forgatta le. A filmekről a Filmklub podcast házigazdája, Varga Ferenc beszélget velünk.
Igyekszünk a spanyol eredetiről is kimerítően beszélni, de nehezen kerüljük el, hogy ne a nyolcvanas-kilencvenes évek aranykezű író-rendezőjének az első kritikai pofáraesésével töltsük ki az adás nagy részét. Szemlézzük Cameron Crowe karrierjét, amely a Vanilla Sky-ig vezetett, akárcsak Tom Cruise szerepválasztásai és a nyilvánosság előtti szerepe közti párhuzamok sem kerülhetik el a figyelmünket. Azért a két film összehasonlítására is szánunk időt: jót tesz a fifikás történetnek Crowe elbűvölően egyedi hangvétele és a karakterépítése? Hogyan alakítja saját képére Tom Cruise a karaktert, akit eredetileg Eduardo Noriega formált meg? Ki a jobb szerető, Penelope Cruz vagy Penelope Cruz? És persze ott vannak a maszkok: ki viselte jobban? Cruise vagy Noriega? Esetleg vérfagyasztóan kacagó harmadikként egy főgonosz az év legsikeresebb horrorjából?
Linkek
A Vakfolt versus remake-ekkel foglalkozó évadjában ezúttal nem két, hanem három filmet eresztünk egymásnak, sőt, ezúttal a közös történetük alapjául szolgáló regényt is érintjük. A ponyvaregényes cselekményt, melyben a név nélküli hős egy törvényen kívüli városban játssza ki egymás ellen a rivális bandákat, először Dashiel Hammett álmodta meg a Red Harvest (Véres aratás) című könyvében. Ez ihlette meg Kuroszava Akirát, aki a Yojimbo (A testőr) című filmjével 1961-ben áthelyezte a történetet a szamurájkorba. Sergio Leone a spaghettiwestern hajnalán ezt a filmet látva döntött úgy, hogy az ázsiai műből európai rendezőként egy amerikai sztorit adaptál, és ebből született meg az 1964-es Per un pugno di dollari, vagyis az Egy maréknyi dollárért, angol címén A Fistful of Dollars. Végül, hogy a kört bezárjuk, Walter Hill 1996-ban a Last Man Standing (Az utolsó emberig) visszavitte a produkciót Amerikába, és az eredeti idősíkjába, szesztilalom idejének noir hangulatába.
Hogyan egyszerűsítette le Hammet elképesztően komplikált cselekményét Kuroszava? Mi történik Hammett világválság-ideji nihilizmusával a humanista Kuroszava kezei közt? Melyik rendezőnek van a legjobb érzéke a humorhoz? Melyik filmre jellemző a melodráma, mennyire befogadható ez a fajta történetmesélés a naturalizmushoz szokott néző számára? A háromból két filmhez is egy éven belül készült folytatás, de melyikről jut Andrásnak eszébe a Rocky II?
Miután a mindig pedáns Péter kiejtéseket korrigál, megnézzük, mit kell tudni a spaghettiwestern kialakulásáról. Hogyan viszonyul Sergio Leone műfajteremtől Dollár-trilógiája a John Ford nevével fémjelzett kortárs amerikai westernhez? A minimális költségvetésből brillírozó Leone leleményességén csodálkozunk, és elkerülhetetlenül rangsort állítunk a Dollár-trilógia darabjai közt is, hogy még két filmmel bonyolítsuk a képletet.
Végezetül a Last Man Standinggel vonalat húzunk a John Woo Hard Boiledja és a hard-boiled krimi műfaja között, és a hollywoodi filmeseknek a kilencvenes évek hongkongi akciófilmjei iránti rajongását elemezzük ki. Hogyan okozta az amerikai akcióhős halálát a Con Air? Mivel a filmre kár túl sok szót fecsérelni, ezért inkább Bruce Willis megmagyarázhatatlan szerepválasztásait nézzük végig.
Linkek
Az e heti dupla filmünk ismét szorosan kapcsolódik a Vakfolt podcast európai évadjához, ugyanis visszatérünk a Párizs, Texas rendezőjéhez, Wim Wendershez. Wenders az amerikai kiruccanása utáni következő játékfilmje minden bizonnyal a legmeghatározóbb alkotása, pedig már a Párizs, Texasért is elolvadt a szívünk. Na de a Berlin felett az ég is hasonló hatást gyakorolt ránk? És mi a helyzet a tíz évvel későbbi amerikai remake-jével, a City of Angels-szel, vagyis az Angyalok városával?
Kezdetnek mindkét film mellett felsorolunk néhány hasraütésszerűen kiválasztott pozitívumot, de aztána mélyére ásunk a Berlin felett az ég ars poeticájának és világábrázolásának. Peter Handke költői szövegkönyve, vagy Wim Wenders bravúros kamerakezelése teszi igazán izgalmassá a német produkciót? Mi mindenről mesél ez a film, és mi a szerepe mindebben az angyaloknak? A Berlinről felfestett történelmi tablótól az emberi lélek legsötétebb mélységéig próbálunk utat törni magunknak a film rétegeiben, hogy aztán kijöjjünk a másik végén, és lubickoljunk egyet az Angyalok városa üdítően áramvonalasított történetvezetésében. Miért szapulták a kritikusok a maga idejében az 1998-as romantikus filmet? Működik-e Nicolas Cage és Meg Ryan alkímiája? Mérlegeljük az amerikai produkció merész változtatásait Wenders eredeti elgondolásán, hogy ismét tanulságokat vonjunk le a remake-műfaj mikéntjeiről. Azért szót ejtünk arról is, hogy a két mozifilm hány legendás televíziós zsarut vonultat fel szokatlanabbnál szokatlanabb szerepekben.
Linkek
Emlékeztek, mikor év elején Michael Haneke osztrák gyártású Funny Gameséről beszéltünk, és a saját maga által elkészített amerikai remake-ről? Most is egy ilyen párossal van dolgunk, ugyanis az 1988-as Spoorloos (magyarul Nyomtalanul) című thrillert a holland rendező, George Sluizer 1993-ban önremake-elte az amerikai közönség számára The Vanishing (magyarul a változatosság kedvéért Nyom nélkül) címmel. A feldolgozás nem követi beállításról beállításra az eredetit, ráadásul Kiefer Sutherland, Jeff Bridges, Sandra Bullock és Nancy Travis verseng a nézők kegyeiért.
A megmérettetésben összecsap Jeff Bridges és Bernard-Pierre Donnadieu szociopata gyilkosa, de csak egyikük kerülhet ki győztesként. Ki nyer, a beszívott hippitől a Marvel-iparmágnásig mindent eljátszani képes Bridges, vagy az éppen a jellegtelen fizimiskája miatt bekasztingolt Donnadieu? Vannak-e előnyei a közönségbarátabb történetvezetésnek? Többet nyer, vagy többet veszít az amerikai film azáltal, hogy főszereplővé emel egy olyan karaktert, akit az eredeti csak eldobható biodíszletként kezelt? Az amerikai remake-ek állatorvosi lovaként kezeljük a The Vanishinget, hogy felmérjük, hogy is működik, mikor egy európai sikerfilmből még szélesebb közönségnek szóló változatot készítenek, és az is kiderül, sikerül-e megtanulni az adás végére a holland-francia film színészneveinek kiejtését. Vagyis... biztos, hogy kiderül?
Linkek