Nyári napnak alkonyúlatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére.   A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába'.   Síma tükrén a piros sugárok (Mint megannyi tündér) táncot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése.   Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg Volt terítve, s tartott a mezőnek, Melyen a levágott sarju-rendek, Mint a könyvben a sorok, hevertek.   Túl a réten néma méltóságban Magas erdő: benne már homály van, De az alkony üszköt vet fejére, S olyan, mintha égne s folyna vére.   Másfelől, a Tisza tulsó partján, Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán, Köztök egy csak a nyilás, azon át Látni távol kis falucska tornyát.   Boldog órák szép emlékeképen Rózsafelhők usztak át az égen. Legmesszebbről rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bércek.   Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be, Nagy távolban a malom zugása Csak olyan volt, mint szunyog dongása.   Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját mig telemerítette, Rám nézett át; aztán ment sietve.   Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül.   Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. -   Késő éjjel értem a tanyára Fris gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk. Lobogott a rőzseláng mellettünk.   Többek között szóltam én hozzájok: "Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója."   Pár nap mulva fél szendergésemből Félrevert harang zugása vert föl. Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék, S tengert láttam, ahogy kitekinték.   Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot! Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Radnóti Miklós: Nem tudhatom Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. 1944 Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Juhász Gyula: Szerelem? Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon, Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog És rajta túl derengő csillagok.   Én nem tudom, mi ez, de édes ez, Egy pillantásod hogyha megkeres, Mint napsugár ha villan a tetőn, Holott borongón már az este jön.   Én nem tudom, mi ez, de érezem, Hogy megszépült megint az életem, Szavaid selyme szíven símogat, Mint márciusi szél a sírokat!   Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen, Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem! Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Juhász Gyula: Milyen volt... Milyen volt szőkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár S e szőkeségben újra érzem őt.   Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, De ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsuzónál Szeme színére visszarévedek.   Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, De tavaszodván, ha sóhajt a rét, Úgy érzem, Anna meleg szava szól át Egy tavaszból, mely messze, mint az ég. Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Radnóti Miklós: Tétova óda Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet ujra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ, S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal                                         hűs tenyeredben. 1943 Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Petőfi Sándor: MINEK NEVEZZELEK? Minek nevezzelek, Ha a merengés alkonyában Szép szemeidnek esti-csillagát Bámulva nézik szemeim, Mikéntha most látnák először... E csillagot, Amelynek mindenik sugára A szerelemnek egy patakja, Mely lelkem tengerébe foly - Minek nevezzelek?   Minek nevezzelek, Ha rám röpíted Tekinteted, Ezt a szelíd galambot, Amelynek minden tolla A békeség egy olajága, S amelynek érintése oly jó! Mert lágyabb a selyemnél S a bölcső vánkosánál - Minek nevezzelek?   Minek nevezzelek, Ha megzendűlnek hangjaid, E hangok, melyeket ha hallanának, A száraz téli fák, Zöld lombokat bocsátanának Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz, Az ő régen várt megváltójok, Mert énekel a csalogány - Minek nevezzelek?   Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltűn előlem a világ, Eltűn előlem az idő, S minden rejtélyes üdvességeit Árasztja rám az örökkévalóság - Minek nevezzelek?   Minek nevezzelek? Boldogságomnak édesanyja, Egy égberontott képzelet Tündérleánya, Legvakmerőbb reményimet Megszégyenítő ragyogó valóság, Lelkemnek egyedűli De egy világnál többet érő kincse, Édes szép ifju hitvesem, Minek nevezzelek?   Pest, 1848. január Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Ady Endre: Őrizem a szemed Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.   Világok pusztulásán Ősi vad, kit rettenet Űz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled.   Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.   Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S őrizem a szemedet. Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Robert Burns: Korai még a konty nekem Gyöngécske lány vagyok még, ijeszt is fű-fa uram; férfi ágyában engem a hideg rázna, uram. Korai még, korai még, korai még a konty nekem, korai még... bűn lenne ám, ha elcsavarná a fejem. Anyám varratta új ruhám, templomba mék megáldani, ha lefeküdnénk, jó uram, hová lennének fodrai? Régen elmult már Mindszent, hosszú a téli éj, uram. Hogy én egy ágyban önnel? Jaj, nem merek, nem én, uram. Süvít a szél és lombtalan, tar ágakat csupál, uram; de hogyha nyáron erre jár; idősebb leszek már, uram. Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Juhász Gyula: Anna örök Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen. Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez Főldiekkel játszó      Égi tűnemény, Istenségnek látszó      Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának      A boldogtalan, S mint védangyalának,      Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz?      Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz      Még most is belém? Csak maradj magadnak!      Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak:      Mégis megcsalál. Kertem nárcisokkal      Végig űltetéd; Csörgő patakokkal      Fáim éltetéd; Rám ezer virággal      Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal      Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel,      Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel      Rózsáim felé. Egy híjját esmértem      Örömimnek még: Lilla szívét kértem;      S megadá az ég. Jaj, de friss rózsáim      Elhervadtanak; Forrásim, zőld fáim      Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom      Téli búra vált; Régi jó világom      Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna      Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna      Gyászos énekem. Karja közt a búkat      Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat      Nem irígyleném. Hagyj el, óh Reménység!      Hagyj el engemet; Mert ez a keménység      Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe      Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe,      Testem főldbe vágy. Nékem már a rét hímetlen,      A mező kisűlt, A zengő liget kietlen,      A nap éjre dűlt. Bájoló lágy trillák!      Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák!      Isten véletek! Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices