A cannes-i filmfesztivál hagyományosan bemutat minden évben egy-egy nagy dobásnak ígérkező tévéprodukciót a hivatalos programjában. Idén az HBO júniusban érkező botránysorozata, Az idol (The Idol) című kapott versenyen kívüli gálavetítést. Az első két rész alapján szórakoztató bűnös élvezetre számíthatunk, amelyben Johnny Depp és Vanessa Paradis lánya, Lily-Rose Depp minden gátlásától megszabadul Rév Marcell kamerája előtt.

Cannes hagyományosan a mozifilmekről szól, de a határok elmosódását jelzi, hogy David Lynch (Twin Peaks - A visszatérés), Jane Campion (A tó tükre) vagy Olivier Assayas (Irma Vep) sorozatait is itt ünnepelhettük az előző években. Sam Levinson ugyan még messze van attól, hogy ebben a sorban emlegethessük a nevét, de az Eufória sikere miatt óriási várakozás előzte meg Az idolt. Némileg belerondít az elvárásokba, hogy a forgatásról csupa negatív hír került be a filmes sajtóba: kirúgták az eredeti női rendezőt (Amy Seimetz), szinte mindent újra kellett forgatni és a rengeteg meztelenkedéshez állítólag toxikus légkör társult.

Ehhez képest a sorozat első epizódja felhőtlen szórakozást és bűnös élvezetet vetít előre, ami pontosan tisztában van saját nevetségességével és egyértelmű inspirációival (Britney, Miley, Madonna, Elemi ösztön vagy éppen Lily-Rose Depp édesanyja, Vanessa Paradis). A showbusiness cinikus ábrázolása vicces és egy rakás szenzációs mellékszereplőnek ad jutalomjáték lehetőséget. Lily-Rose Depp pedig nem hogy nem szégyenlős, de ritkán látott magabiztossággal és nagylelkűséggel ajándékozza meg a nézőket tökéletes testének majdnem minden porcikájával.

A problémák a férfi főszereplő, az egészen pár nappal ezelőttig a The Weeknd néven futó popsztár, Abel Tesfaya feltűnésével kezdődnek. A sorozat producereként is közreműködő énekes jóllakott napközis-sármja egyáltalán nem alkalmas arra, hogy elhitesse a nézővel, hogy egy ördögi, manipulatív szexistennel van dolgunk. A podcastben hallható azonnali reakciónkban eljátszunk a gondolattal, hogy ki lehetett volna tökéletes erre a szerepre és találgatunk, hogy merre mehet tovább ez a felcsigázó, de egyelőre nagyon vegyes élménynek tűnő sorozat.

Az idol első két részének megtekintése után pár órával már egy cannes-i parkban üldögéltünk a sorozat operatőrével, Rév Marcell-lel, és minden kérdésünkre megkaptuk tőle a választ. Még azt is elárulta, hogy az egyik jelenetben szándékos-e az utalás Miley Cyrus Flowers című klipjére, amit szintén ő fényképezett. Marci először az Itt vagyokkal járt Cannes-ban tizenhárom évvel ezelőtt, majd 2014-ben a szekciója fődíját elnyerő Fehér Istennel, később pedig két általa felvett film is versenyben volt: a Will Smith által méltatott Jupiter holdja 2017-ben, illetve A feleségem története tavalyelőtt. Az ezekhez a premierekhez fűződő élményeiről is mesél podcastunkban.

Először némileg értetlenül fogadtuk, hogy mit keres az idei versenyprogramban egy tradicionális kosztümös dráma VIII. Henrikről és utolsó feleségéről. A nullás években élte fénykorát a „királyi családok szexi magánéleti intrikái” műfaj az Elizabeth két részével, A másik Boleyn lánnyal és a Tudorok című sorozattal. A Firebrandről viszont hamar kiderül, hogy modernebb megközelítésben mutatja be a haláltusáját járó egomániás király (Jude Law nagyon meggyőző alakítása) és hatodik felesége, Katalin (Alicia Vikander) közti végzetes hatalmi játszmát.

VIII. Henrik kapcsán szóba kerülnek a legendás lábikrái, de még kis kerülővel Arany János gennyedző sipolya is. Jude Law karrier-áttekintése közben pedig végigvesszük, hogy meddig volt minden filmjében ő a vágy tárgya és mikortól fogadta el a kopaszodást és öregedést. Partnernője, Alicia Vikander pedig jó ürügy arra, hogy megbeszéljük, lehetséges-e gyerekeket nevelni egy csúcsra járatott filmes karrier mellett.

A Firebrandnél még sokkal jobban el voltunk ragadtatva viszont az Anatomy of a Fall című francia tárgyalótermi drámától. A három napja a Saul fia örököseként méltatott The Zone of Interest után itt egy újabb tökéletesen hidegrázós alakítást láthatunk Sandra Hüllertől. A férje megölésével gyanúsított anya sosem próbál a közönség, illetve az esküdtszék szimpátiájáért esedezni, hanem egy komplex, ellentmondásos karakter, akinek mindig van pár új meglepetés a tarsolyában. A mesteri forgatókönyvet jó eséllyel díjazhatják, de egy legjobb színésznői vagy még fontosabb díj is kiköszörülhetné a Toni Erdmann 2016-os hoppon maradása miatti csorbát, főleg úgy, hogy Hüller másik filmje, a The Zone of Interest továbbra is a legnagyobb Arany Pálma-esélyes.

Csalódást okozott viszont az Acide című katasztrófafilm éjféli vetítése. A műfaji filmeket rendre versenyen kívülre száműzik (a két éve Arany Pálmát nyert Titán volt a kivétel), de ezen most azért sem lepődtünk meg, mert Just Philippot öt évvel ezelőtti rövidfilmjét hiába bővítette egész estéssé, a végeredmény gyengébb lett. A klímaváltozás miatt kialakuló, mindent elpusztító savas eső remek kiindulópont, de a logikai bakik és a folyton leülő történetvezetés miatt az Acide nyomába sem érhet például egy The Last of Us-epizódnak.

Filmek, amiket hétfőn néztünk:

• Firebrand (Karim Aïnouz)
• Anatomy of a Fall (Justine Triet)
• Acide (Just Philippot)

Jó szórakozást hozzá, és ha tetszik az adás, kérlek ⁠⁠⁠⁠⁠⁠⁠⁠támogasd a Filmklub podcastot a Patreonon⁠⁠⁠⁠⁠⁠⁠⁠, ahol beállíthatod, hogy havonta hány dollárt szeretnél erre szánni. Nagyon köszi előre is!

A borítóképet Varga Emma rajzolta.

A hétvége második napján is folytatódott a sztárdömping Cannes-ban. Láttuk Leonardo DiCapriót, Jennifer Lawrence-t, Natalie Portmant és Robert De Nirót, de még a kávézóban és a széksorok közt is hírességekbe botlottunk. Filmek terén jó hír, hogy visszatért Michel Gondry és hogy Afrikából is érkeznek új tehetségek.

Az előző napi Killers of the Flower Moon és May December premierek után még nem ocsúdott fel a filmfesztivál és mindkét film sajtótájékoztatóján egymás sarkát taposták a világsztárok. Robert De Niro és Leonardo DiCaprio készségesen fényképezkedtek és autogramot osztottak, de Natalie Portman és Martin Scorsese csak céltudatosan beviharzottak.

Mesélünk a podcastben arról, hogy milyen sztárokkal futottunk még össze kávézóban illetve vetítéseken és azt is rögzítettük, hogy micsoda eufóriát tud okozni kora reggel a szállásunkon, amikor sikerül egy Tarantino közönségtalálkozóra jegyet foglalni.

A nap legfontosabb filmes premierje a Rendezők kéthete mellékszekcióban Michel Gondry (Egy makulátlan elme örök ragyogása, Tajtékos napok) visszatérése nyolc év és némi tévés kitérő után. A The Book of Solutionsben Gondry magyarázatot ad arra, hogy miért volt kevésbé aktív az utóbbi években, hiszen a főhős az ő alteregója és kreatív válságban szenved. Szerencsére a film egyértelművé teszi, hogy mostanra sikerült kikecmeregnie belőle.

Beszélünk a mai adásban a Banel et Adama című nagyon meggyőző szenegáli elsőfilmről is, ami rögtön bekerült a versenyprogramba. Ez a ritka bravúr sikerült nyolc évvel ezelőtt Nemes Jeles Lászlónak is a Saul fiával. A másik kuriózum pedig Mona Achache önéletrajzi dokumentumfilmje a kalandos történetű édesanyjáról, akit Marion Cotillard formál meg a Little Girl Blue-ban.

Jó szórakozást hozzá, és ha tetszik az adás, kérlek ⁠⁠⁠⁠⁠⁠⁠⁠támogasd a Filmklub podcastot a Patreonon⁠⁠⁠⁠⁠⁠⁠⁠, ahol beállíthatod, hogy havonta hány dollárt szeretnél erre szánni. Nagyon köszi előre is!

A borítóképet Varga Emma rajzolta.

Szombaton délután jött el az idei fesztivál leginkább várt vetítése, amin a Leonardo DiCaprio és Robert De Niro főszereplésével készült új Scorsese-opuszt, a három és félórás Killers of the Flower Moont lehetett megnézni. Volt, akinek ez sikerült, volt, akinek nem - podcastunkból az is kiderül, hogy milyen érzés lemaradni egy ilyen vetítésről úgy, hogy a fémdetektoros kapu előtt pár méterrel fordítanak vissza, no meg persze azt is megbeszéljük, hogy mennyire király az új Scorsese. Szó esik még regényszerű francia drámáról, egy sötét hangulatú kínai krimiről, beülünk egy belga vígjátékra is, amiben a főhősök az exeikkel szexelnek, illetve Natalie Portman új filmjére, amit nem tudunk mire vélni.

Filmek, amiket szombaton néztünk:

• Only the River Flows (Shujun Wei)
• The (Ex)perience of Love (Ann Sirot & Raphaël Balboni)
• Killers of the Flower Moon (Martin Scorsese)
• Along Cames Love (Katell Quillévéré)
• May December (Todd Haynes)

Jó szórakozást hozzá, és ha tetszik az adás, kérlek ⁠⁠⁠⁠⁠⁠⁠támogasd a Filmklub podcastot a Patreonon⁠⁠⁠⁠⁠⁠⁠, ahol beállíthatod, hogy havonta hány dollárt szeretnél erre szánni. Nagyon köszi előre is!

A borítóképet Varga Emma rajzolta.

Amikor rokonaink és ismerőseink megkérdezik, hogy milyen filmeket nézünk idén Cannes-ban, legegyszerűbb mindig az Indiana Jones és a sors tárcsáját említeni, hiszen Indyt mindenki ismeri, szereti és kapcsolódik hozzá pár nosztalgikus élménye. A nosztalgia azonban nem elég, hogy elvigye a hátán az első Spielberg nélküli részt. Az életműdíj Arany Pálmával jutalmazott Harrison Fordot digitálisan fiatalították meg, de mégsem értjük miért volt szüksége rá, hogy elvállalja ezt a fantáziátlan és felesleges folytatást.

Akiben még reménykedtünk, hogy megmentheti Indiana Jones legújabb kalandjait, az a Fleabag óta kizárólag hollywoodi blockbustereken gazdagodó Phoebe Waller-Bridge és ő nem is vette félvállról a női főszerepet. Végsősoron azonban az ő karaktere fogalmazza meg a film ars poeticáját: pénz mindenek felett. Másik fontos problémánk a filmmel, ahogy azt a podcastben részletesen kifejtjük, hogy már a nácik sem elég nácik benne.

Ezzel kapcsolatos hiányérzetünket azonban gyorsan pótolta Jonathan Glazer (A felszín alatt, Születés) hátborzongató új filmje, a The Zone of Interest. A vizuális bravúrjairól híres egykori videoklip-művész (ő kergette meg Kovács Lajost a Radiohead zenéjére) egyszerű koncepciót valósított meg: nézzük meg közelről egy náci család mindennapjait, akik konkrétan Auschwitz szomszédságában élnek. Pompás kertjükben medencés partyt tartanak, büszkén próbálgatják a haláltáborból összeszedett bundákat és csak néha kell azon bosszankodniuk, hogy hamusak lettek a gyerekek a patakban lubickolástól.

Glazer nem sokkol, hanem kíméletlen precizitással bemutatja, hogy a holokauszt nem mindenkinek az a világégés volt, aminek a Schindler listája vagy a Saul fia alapján képzelnénk, hanem igenis volt, akiknek karrier és egzisztenciális lehetőség. Nagyon csodálkoznánk, ha ez az abszurd humorú és kegyetlenül aktuális remekmű nem kapná meg a főbb díjak valamelyikét (az abszurd humorra és kegyetlenségre nagyon is vevő) Ruben Östlund zsűrijétől.

Látszólag könnyedebb, de szintén elképesztően hatásos és aktuális film volt a How to Have Sex, amivel kapcsolatban rögtön elkezdtünk ötletelni arról, hogy milyen magyar címmel kellene bemutatni. Három tizenéves brit lány görögországi nyaralásáról szól, ahol a legfőbb céljuk minél többet inni, bulizni és szexelni. Utóbbi persze nem úgy sikerül, ahogy képzelték és az elsőfilmes Molly Manning Walker bámulatos érzékenységgel dolgozza fel a beleegyezés elmosódó határaival kapcsolatos problémakört. Mindezt úgy, hogy soha nem vált át prédikációba vagy kioktatásba és hősnőit lehetetlen nem megszeretni a végére.

A nap sztártalálkozása számunkra Cate Blanchett volt, aki a Tár elképesztő diadalútja után egy aprócska ausztrál filmet emelt fel a jelenlétével. A The New Boy ugyan elsikkadt az imént emlegetett két mestermű között, de Blanchettet mindig jó látni és szép tőle, hogy hollywoodi szupersztárként is támogatja a hazája filmgyártását.

Filmek, amiket pénteken néztünk:

• Indiana Jones és a sors tárcsája (James Mangold)
• How To Have Sex (Molly Manning Walker)
• The New Boy (Warwick Thornton)
• The Zone of Interest (Jonathan Glazer)

Jó szórakozást hozzá, és ha tetszik az adás, kérlek ⁠⁠⁠⁠⁠⁠támogasd a Filmklub podcastot a Patreonon⁠⁠⁠⁠⁠⁠, ahol beállíthatod, hogy havonta hány dollárt szeretnél erre szánni. Nagyon köszi előre is!

A borítóképet Varga Emma rajzolta.

Catherine Corsini már számos filmmel (Az új Éva, Lehetetlen szerelem, Intenzív találkozások) bizonyította, hogy ott a helye a legnagyobb kortárs francia rendezők között. Új filmjének, a Le retournak a bemutatóját viszont elhomályosították a film szexjeleneteihez kapcsolódó visszaélések hírei. Ez azért is nagy kár, mert nem csak a szexjelenetek, de maga a film is kiváló és úgy képes szórakoztató és pikáns maradni, hogy közben a történetből adódó társadalmi feszültségeket is hitelesen dolgozza fel. Olyan mintha A fehér lótusz című HBO-sorozat legújabb, Korzikán játszódó etapja lenne.

Apropó kiváló szexjelenetek. Az idei fesztiválon egyetlen filmre sem reagált olyan lelkesedéssel a közönség, mint a kanadai színésznőből lett rendező, Moina Chokri frenetikus romantikus komédiájára, a The Nature of Love-ra (A szerelem természete). A film főhőse a tíz éve szexmentes házasságban hervadozó negyvenes egyetemi tanárnő (Magalie Lépine-Blondeau, aki pont úgy néz ki, mint Sydney Sweeney fog 15 év múlva), aki megismerkedik egy ezermesterrel, és olyan erős köztük a vonzalom, hogy az ágyig el sem jutnak, hanem a padlón zavarják le az utóbbi jó pár év legérzékibb filmes szeretkezését. 

Harmadik mai nagy kedvencünk a mexikói Lost In the Night, amely kíméletlenül brutális, de a kartell-leszámolások közé ravaszul beépíti a tinédzserek influenszer-kultúrájának kritikáját is. A főszereplők között felfigyeltünk a gyönyörű Ester Expósitóra, aki az Elit című spanyol Netflix-sorozat után dobbantott a cannes-i hivatalos programba. A tegnapi Almodóvar-filmben szintén egy Elit-diák, Manu Rios tűnt fel, a The Sweet Eastben pedig az Eufória férfi főszereplőjét, Jacob Elordit láthattuk.

A The Sweet East egyébként a kevés idei amerikai film egyike a mellékszekciókban és nagy elvárások után alaposan megosztotta tudósítóinkat. De ahogy halad előre a fesztivál, egyre szaporodnak a mellélövések is, mesélünk például egy három és fél órás kínai textiliparosokról szóló dokumentumfilmről (Youth - Spring) ami aktualitása és művészi értékei ellenére sem képes fenntartani a figyelmet. Hasonló kuriózum az Un prince, amelyben agrártermelő bácsikák gruppenszexelnek egymással. Egy igazi, csak Cannes-ban megtapasztalható élmény. Filmek, amiket csütörtökön néztünk:

• Le retour (Catherine Corsini)
• The Nature of Love (Monia Chokri)
• Lost in the Night (Amat Escalante)
• The Sweet East (Sean Price Williams)
• Youth - Spring (Wang Bing)
• Un prince (Pierre Creton)

Jó szórakozást hozzá, és ha tetszik az adás, kérlek ⁠⁠⁠⁠⁠támogasd a Filmklub podcastot a Patreonon⁠⁠⁠⁠⁠, ahol beállíthatod, hogy havonta hány dollárt szeretnél erre szánni. Nagyon köszi előre is!

A borítóképet Varga Emma rajzolta.

Szerdán csúcssebességbe kapcsolt a cannes-i filmfesztivál és Pedro Almodóvar mindössze fél órás westernjére, a Strange Way of Life-ra csak az jutott be, aki hajlandó volt egy órát sorban állni a szakadó esőben. A spanyol rendezőóriás majdnem húsz éve angol nyelvű bemutatkozásának szánta a Brokeback Mountaint, de végül visszariadt a feladattól és Ang Lee vitte nyolc Oscar-jelölésig a két meleg cowboy szerelmi történetét.

Almodóvart azonban azóta sem hagyta nyugodni a téma és végül kisfilm formájában rendezte meg a válaszát a Brokeback Mountainra. Miután a western hagyományosan macsó műfajában az utóbbi években több nő is letette a névjegyét (Jane Campion – A kutya karmai közt, Chloé Zhao – A rodeós és Kelly Reichardt - First Cow), eljött az idő egy igazán meleg westernre is. Márpedig Almodóvar ezen a téren nem fogta vissza magát, színesebb, kanosabb és jobban öltözött még sosem volt a vadnyugat. A két főszerepben Ethan Hawke és az internet legújabb melegikonja, Pedro Pascal remekel – sokan sajnálták, hogy nem egy teljes hosszúságú nagyjátékfilmben. A kisfilmet egyébként egy másfél órás beszélgetéssel egészítették ki, amit a szerencsés bejutókkal együtt Catherine Deneuve, John Cameron Mitchell, Xavier Dolan és Rossy de Palma is végignézett.

Utána azonnal állhattunk be a sorba az első idei versenyfilmre, a japán Hirokazu Kore-eda Monster című remekművére. Kore-eda sosem rendez rossz filmet, öt éve nyert itt Arany Pálmát a Bolti tolvajokkal, azóta kirándult egyet Franciaországba (Az igazság – az imént emlegetett Catherine Deneuve és Ethan Hawke főszereplésével) és Koreába (Broker – tavaly legjobb színészi díjat nyert itt Cannes-ban Song Kang-hónak). A Monster visszatérés Japánba és a Bolti tolvajok zsenialitásához. Egy iskolai bullying történetét meséli el három szemszögből határtalan érzékenységgel és intelligenciával. A podcastben megosztottuk személyes érintettségünket is, hiszen szülőként pláne nagyon mélyen megérint ez a film.

Filmek, amiket szerdán néztünk:

• Occupied City (Steve McQueen)
• Strange Way of Life (Pedro Almodóvar)
• Monster (Kore-eda Hirokazu)
• Tiger Stripes (Amanda Nell Eu)
• The Animal Kingdom (Thomas Cailley)

Jó szórakozást hozzá, és ha tetszik az adás, kérlek ⁠⁠⁠⁠támogasd a Filmklub podcastot a Patreonon⁠⁠⁠⁠, ahol beállíthatod, hogy havonta hány dollárt szeretnél erre szánni. Nagyon köszi előre is!

A borítóképet Varga Emma rajzolta.

Második adásunkban belevetjük magunkat az idei fesztivál pörgésébe. A nyitógálán életműdíjat kapott Michael Douglas kapcsán szóba kerül az Elemi ösztön (ami 31 évvel ezelőtt nyitotta meg a fesztivált) reneszánsza és a Douglast karrierje során zaklató többi nőstényördög. Douglas egy akadozó, de mégis megható beszéd után Catherine Deneuve-vel együtt nyitotta meg a fesztivált, aki az idei rendezvény poszterarca is és gigantikus molinókon díszíti a fesztiválpalotát.

Nyitófilmnek az utóbbi évekhez hasonlóan egy meglehetősen középszerű francia filmet választottak, ami leginkább amiatt kapott hírverést, hogy egyik főszereplője a házastársi erőszak vádjai miatt Hollywoodban nemkívánatos személlyé vált Johnny Depp, rendezőnője és címszereplője pedig az a Maïwenn, aki nemrég beismerte, hogy megütött és leköpött egy újságírót.

A #metoo óta egy-egy ilyen ügy simán kerékbe törheti valaki karrierjét, de a franciák immunisak a cancel kultúrára és lelkesen ünnepelték Maïwenn és Depp ördögi párosát. A Jeanne Du Barry viszont sohasem tudja igazán eldönteni, hogy tradicionális történelemóra akar lenni vagy egy hírhedt kurtizánt rehabilitáló modern feminista film.

Filmek, amiket néztünk kedden:

• L'amour fou (Jacques Rivette)
• Jeanne Du Barry (Maïwenn)

Jó szórakozást hozzá, és ha tetszik az adás, kérlek ⁠⁠⁠támogasd a Filmklub podcastot a Patreonon⁠⁠⁠, ahol beállíthatod, hogy havonta hány dollárt szeretnél erre szánni. Nagyon köszi előre is!

A borítóképet Varga Emma rajzolta.

Indul a tavaly zajos sikert aratott cannes-i gonzó podcastsorozat új kiadása! Az első adásban miközben különböző buszokra és repülőkre várunk, Bujdosó Borival felelevenítjük a korábbi cannes-i élményeinket (ez a tizenötödik közös Cannes-unk), megdumáljuk, hogy miért nem csinálunk már sztárinterjúkat, mennyit érdemes aludni egy vetítésen, milyen magyar filmet nézni idekint, illetve, hogy miket fogadtunk meg az idei fesztiválra. Utána Buda Flóra Annával beszélgetek, aki a 27 című animációs kisfilmet rendezte, ami bekerült az idei versenyprogramba, majd végül Onozó Robi mesél egy kicsit az idei felhozatalról.

Jó szórakozást hozzá, és ha tetszik az adás, kérlek ⁠⁠támogasd a Filmklub podcastot a Patreonon⁠⁠, ahol beállíthatod, hogy havonta hány dollárt szeretnél erre szánni. Nagyon köszi előre is!

A borítóképet Varga Emma rajzolta.

A Filmklub podcast legújabb adásában az utóbbi idők legkülönlegesebb magyar filmje, a rotoszkóp animációs technikával készült Műanyag égbolt alkotóival beszélgetünk: Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta rendezőkkel, illetve a színészek közül Schell Judittal, Szamosi Zsófival és Olasz Renátóval.

Ez a négy beszélgetés a Műanyag égbolt sajtóvetítése után készült a Mammut I. mozi éttermében, ezért a háttérben diszkrét edénycsörömpölés és különféle konyhai gépek megnyugtató duruzsolása hallatszik.

2:15 - 19:50 | Schell Judit

Életműinterjú 17 percben. Kitárgyaljuk Jancsó Miklóst, Morcsányi Gézát, illetve azt is, hogy mire vágyhat a színész, akinek már minden megvolt. Az 50. születésnapja előtt pár héttel Schell Judit elárulja, hogy mit tenne, ha a Műanyag égbolt szereplőihez hasonlóan ő is csak ötven évig élhetne.

19:50 - 50:50 | Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta

Milyen érzés befejezni egy munkát, amin több mint hét éven át minden nap pörögtél? A Műanyag égbolt rendezői elmesélik, milyen lelkiállapotban ültek be Berliben a film első vetítésén, mennyire lett olyan a film, amilyennek megálmodták, illetve hogyan dolgozták fel a pozitív és negatív kritikákat.

50:50 - 1:02:22 | Szamosi Zsófi

Szamosi Zsófinak még nem volt gyereke, amikor castigolták ebbe a filmbe, most pedig már egyetemre jár a lánya. Jó, azért nem, de már négyéves. Beszámolt arról a nagyon bizarr élmyről is, amikor meglátta magát rajzfilmesítve.

1:02:22 - 1:15:15 | Olasz Renátó

Olasz Renátó beleíratta az RTL-es szerződésébe, hogy nem kötelezhető interjúadásra A Király című sorozat kapcsán, amiben Zámbó Jimmy fiatalkori verzióját játszotta, úh muszáj volt arról is kérdeznem egy kicsit, de megbeszéljük azt is, hogy hogyan tekint mostanában a színészetre, és hogyan tervez filmeket rendezni.

Jó szórakozást hozzá, és ha tetszik az adás, kérlek ⁠⁠támogasd a Filmklub podcastot a Patreonon⁠⁠, ahol beállíthatod, hogy havonta hány dollárt szeretnél erre szánni. Nagyon köszi előre is!