A vers 1847 szeptemberében íródott, amikor Petőfi épp esküvője után volt és a mézesheteket töltött a feleségével Koltón, egyetlen arisztokrata barátjának, gróf Teleki Sándornak a birtokán, aki kölcsönadta a kastélyt. A magyar irodalomban Petőfi volt a hitvesi költészet megteremtője: más költőink a feleségükhöz nem írtak verseket, legfeljebb csak az udvarlás idején, amikor még ostromolták a hölgyet (pl. Vörösmarty Csajághy Laurát).

A vers Petőfi szerelmi lírájának egyik legismertebb darabja. Szerelmes vers, de mégsem olyan a témája, az elmúlás hangulata érződik belőle. Petőfi az élet, a boldogság, a szerelem mulandóságáról mereng.

Nem a felhőtlen boldogság verse, pedig megírásakor a nászútján lévő költőnek a lehető legboldogabbnak kellett volna lennie. Nagyon furcsa, hogy a mézeshetek alatt ilyen komor, sötét színekkel festett gondolatok születtek Petőfi fejében. Ez a boldogságból fakadó balsejtelem meglepi és elgondolkoztatja az embert.

A Szeptember végén teli van kimondott és kimondatlan kételyekkel, félelmekkel. A költő, aki látomásaiban az emberiség sorsáért aggódott, most a saját sorsával kapcsolatban bizonytalan.

De Júlia is furcsa hangulatban volt a vers keletkezésének idején. Aznap ezt írta naplójában: „A bércek, mint szerelemnélküli jegyesek, néznek erre sötéten, komoran: fejeiken a fehér hó koszorú, mellyel őket eljegyzé már a közelgő tél magának.”

Forrás

http://blog.verselemzes.hu/jegyzet/petofi-szeptember-vegen-elemzes/

https://www.facebook.com/baloghferencverskaszt

https://www.instagram.com/baloghferenc_verskaszt/

YT https://youtu.be/xnzsUerHdnE