Magyar nyelvű filmes műsor minden második héten, amelyben a popkultúra kötelezőit pótoljuk. Olyan híres, kultikus filmeket tekintünk meg, amelyeket életünkben először látunk. Minden évadban más és más tematikával jelentkezünk. A műsorvezetők Huszár András és Frivalszky-Mayer Péter, társaink Gyöngyösi Lilla, Rácz Viktória, Földi Gábor, Mikó László, Nagy Szabolcs.
A Vakfolt versus remake-ekkel foglalkozó évadjában ezúttal nem két, hanem három filmet eresztünk egymásnak, sőt, ezúttal a közös történetük alapjául szolgáló regényt is érintjük. A ponyvaregényes cselekményt, melyben a név nélküli hős egy törvényen kívüli városban játssza ki egymás ellen a rivális bandákat, először Dashiel Hammett álmodta meg a Red Harvest (Véres aratás) című könyvében. Ez ihlette meg Kuroszava Akirát, aki a Yojimbo (A testőr) című filmjével 1961-ben áthelyezte a történetet a szamurájkorba. Sergio Leone a spaghettiwestern hajnalán ezt a filmet látva döntött úgy, hogy az ázsiai műből európai rendezőként egy amerikai sztorit adaptál, és ebből született meg az 1964-es Per un pugno di dollari, vagyis az Egy maréknyi dollárért, angol címén A Fistful of Dollars. Végül, hogy a kört bezárjuk, Walter Hill 1996-ban a Last Man Standing (Az utolsó emberig) visszavitte a produkciót Amerikába, és az eredeti idősíkjába, szesztilalom idejének noir hangulatába.
Hogyan egyszerűsítette le Hammet elképesztően komplikált cselekményét Kuroszava? Mi történik Hammett világválság-ideji nihilizmusával a humanista Kuroszava kezei közt? Melyik rendezőnek van a legjobb érzéke a humorhoz? Melyik filmre jellemző a melodráma, mennyire befogadható ez a fajta történetmesélés a naturalizmushoz szokott néző számára? A háromból két filmhez is egy éven belül készült folytatás, de melyikről jut Andrásnak eszébe a Rocky II?
Miután a mindig pedáns Péter kiejtéseket korrigál, megnézzük, mit kell tudni a spaghettiwestern kialakulásáról. Hogyan viszonyul Sergio Leone műfajteremtől Dollár-trilógiája a John Ford nevével fémjelzett kortárs amerikai westernhez? A minimális költségvetésből brillírozó Leone leleményességén csodálkozunk, és elkerülhetetlenül rangsort állítunk a Dollár-trilógia darabjai közt is, hogy még két filmmel bonyolítsuk a képletet.
Végezetül a Last Man Standinggel vonalat húzunk a John Woo Hard Boiledja és a hard-boiled krimi műfaja között, és a hollywoodi filmeseknek a kilencvenes évek hongkongi akciófilmjei iránti rajongását elemezzük ki. Hogyan okozta az amerikai akcióhős halálát a Con Air? Mivel a filmre kár túl sok szót fecsérelni, ezért inkább Bruce Willis megmagyarázhatatlan szerepválasztásait nézzük végig.
Linkek
Az e heti dupla filmünk ismét szorosan kapcsolódik a Vakfolt podcast európai évadjához, ugyanis visszatérünk a Párizs, Texas rendezőjéhez, Wim Wendershez. Wenders az amerikai kiruccanása utáni következő játékfilmje minden bizonnyal a legmeghatározóbb alkotása, pedig már a Párizs, Texasért is elolvadt a szívünk. Na de a Berlin felett az ég is hasonló hatást gyakorolt ránk? És mi a helyzet a tíz évvel későbbi amerikai remake-jével, a City of Angels-szel, vagyis az Angyalok városával?
Kezdetnek mindkét film mellett felsorolunk néhány hasraütésszerűen kiválasztott pozitívumot, de aztána mélyére ásunk a Berlin felett az ég ars poeticájának és világábrázolásának. Peter Handke költői szövegkönyve, vagy Wim Wenders bravúros kamerakezelése teszi igazán izgalmassá a német produkciót? Mi mindenről mesél ez a film, és mi a szerepe mindebben az angyaloknak? A Berlinről felfestett történelmi tablótól az emberi lélek legsötétebb mélységéig próbálunk utat törni magunknak a film rétegeiben, hogy aztán kijöjjünk a másik végén, és lubickoljunk egyet az Angyalok városa üdítően áramvonalasított történetvezetésében. Miért szapulták a kritikusok a maga idejében az 1998-as romantikus filmet? Működik-e Nicolas Cage és Meg Ryan alkímiája? Mérlegeljük az amerikai produkció merész változtatásait Wenders eredeti elgondolásán, hogy ismét tanulságokat vonjunk le a remake-műfaj mikéntjeiről. Azért szót ejtünk arról is, hogy a két mozifilm hány legendás televíziós zsarut vonultat fel szokatlanabbnál szokatlanabb szerepekben.
Linkek
Emlékeztek, mikor év elején Michael Haneke osztrák gyártású Funny Gameséről beszéltünk, és a saját maga által elkészített amerikai remake-ről? Most is egy ilyen párossal van dolgunk, ugyanis az 1988-as Spoorloos (magyarul Nyomtalanul) című thrillert a holland rendező, George Sluizer 1993-ban önremake-elte az amerikai közönség számára The Vanishing (magyarul a változatosság kedvéért Nyom nélkül) címmel. A feldolgozás nem követi beállításról beállításra az eredetit, ráadásul Kiefer Sutherland, Jeff Bridges, Sandra Bullock és Nancy Travis verseng a nézők kegyeiért.
A megmérettetésben összecsap Jeff Bridges és Bernard-Pierre Donnadieu szociopata gyilkosa, de csak egyikük kerülhet ki győztesként. Ki nyer, a beszívott hippitől a Marvel-iparmágnásig mindent eljátszani képes Bridges, vagy az éppen a jellegtelen fizimiskája miatt bekasztingolt Donnadieu? Vannak-e előnyei a közönségbarátabb történetvezetésnek? Többet nyer, vagy többet veszít az amerikai film azáltal, hogy főszereplővé emel egy olyan karaktert, akit az eredeti csak eldobható biodíszletként kezelt? Az amerikai remake-ek állatorvosi lovaként kezeljük a The Vanishinget, hogy felmérjük, hogy is működik, mikor egy európai sikerfilmből még szélesebb közönségnek szóló változatot készítenek, és az is kiderül, sikerül-e megtanulni az adás végére a holland-francia film színészneveinek kiejtését. Vagyis... biztos, hogy kiderül?
Linkek
Emlékeztek, mikor év elején Michael Haneke osztrák gyártású Funny Gameséről beszéltünk, és a saját maga által elkészített amerikai remake-ről? Most is egy ilyen párossal van dolgunk, ugyanis az 1988-as Spoorloos (magyarul Nyomtalanul) című thrillert a holland rendező, George Sluizer 1993-ban önremake-elte az amerikai közönség számára The Vanishing (magyarul a változatosság kedvéért Nyom nélkül) címmel. A feldolgozás nem követi beállításról beállításra az eredetit, ráadásul Kiefer Sutherland, Jeff Bridges, Sandra Bullock és Nancy Travis verseng a nézők kegyeiért.
A megmérettetésben összecsap Jeff Bridges és Bernard-Pierre Donnadieu szociopata gyilkosa, de csak egyikük kerülhet ki győztesként. Ki nyer, a beszívott hippitől a Marvel-iparmágnásig mindent eljátszani képes Bridges, vagy az éppen a jellegtelen fizimiskája miatt bekasztingolt Donnadieu? Vannak-e előnyei a közönségbarátabb történetvezetésnek? Többet nyer, vagy többet veszít az amerikai film azáltal, hogy főszereplővé emel egy olyan karaktert, akit az eredeti csak eldobható biodíszletként kezelt? Az amerikai remake-ek állatorvosi lovaként kezeljük a The Vanishinget, hogy felmérjük, hogy is működik, mikor egy európai sikerfilmből még szélesebb közönségnek szóló változatot készítenek, és az is kiderül, sikerül-e megtanulni az adás végére a holland-francia film színészneveinek kiejtését. Vagyis... biztos, hogy kiderül?
A Vakfolt podcast nyári szünetében visszatér második évadával spinoff műsorunk, amely a Vakfolt versus címet kapta. Kéthetenként, hat epizódon keresztül eresztünk egymásnak két-két olyan filmet, amelyek egyazon történetet dolgozzák fel: az egyik egy hollywoodi remake, a másik az Amerikán kívüli eredeti.
Az évadnyitó adásban egy 18. századi francia regény két feldolgozását, a Valmontot és a Dangerous Liaisonst beszéljük ki, amelyek akár a Vakfolt versus előző évadának ikerfilmes tematikájába is beleillettek volna. Melyik film tér el jobban az írott alapanyagtól, és hasznára váltak-e a módosítások? Hogyan futott versenyt a nézők kegyeiért Miloš Forman és Stephen Frears? Ki az emlékezetesebb hódító: a sármos és rokonszenves Colin Firth vagy a vámpírkisugárzását levetni képtelen John Malkovich? Adásunkban megvitatjuk, el lehet-e vonatkoztatni attól, melyik filmet látja először az ember, a karakterekkel együtt belebonyolódunk a szövevényes cselekménybe, és egymásnak eresztünk két színészistennőt, Glenn Close-t és Annette Beninget. Végezetül közkívánatra - vagyis mert mi így akartuk - visszatér a box office játékunk is!
Linkek
Olasz filmes blokkunkat, és vele együtt a Vakfolt podcast ötödik évadját Bernardo Bertolucci egyik legelismertebb filmjével, A megalkuvóval búcsúztatjuk. Visszatérünk a világháború idejére, ám ezúttal nem az olasz átlagemberek megpróbáltatásaival foglalkozunk, mint a Biciklitolvajokban, hanem a fasiszta pártot a hallgatásukkal támogató tömegekkel, akiket Bertolucci von kérdőre a történetével.
Az európai évadunk zárásaképpen számot vetünk: hogyan birkóztunk meg a nagybetűs, jelentős filmek tömkelegével, amelyet feldolgoztunk? A kárunkra vált, hogy ennyi komplex darabot kellett darabjaira szednünk, vagy épp, hogy segített a kontextus a megértésükben? A megalkuvó kapcsán természetesen Bernardo Bertolucci irigylésre méltó - és ellentmondásoktól sem mentes - életművét is sorra vesszük, hogy kevéske merítésünk ellenére is messzemenő következtetéseket tudjunk levonni a rendezői stílusjegyeivel kapcsolatban, ahogy azt illik. Aztán, mintha nem lennénk megelégedve a címszerepet játszó Jean-Lois Trintignant alakításával, van bátorságunk újracastingolni a filmet amerikai szereposztással, csak hogy a képzeletbeli remake prizmáján keresztül is jobban megértsük a főszereplők karaktereit. Nem marad szó nélkül a film rengeteget méltatott fényképezése, hiszen Vittorio Storaro egyik legfontosabb operatőri munkájáról beszélünk.
Linkek
Újabb különkiadással jelentkezünk, ezúttal hogy a Solo: A Star Wars Story című filmről beszéljünk. A gátlástalan spoilerezés előtt az első 18 percben beszélünk az általános benyomásainkról, hogy mennyire éreztük szükségesnek ezt a filmet, illetve eltűnődünk, mi okozhatta, hogy egyelőre úgy tűnik, nem lesz hatalmas siker a mozipénztáraknál. Összehasonlítjuk kicsit a The Last Jedi című nyolcadik résszel, és megvitatjuk, van-e értelme közismert karakterről egy nem túl merész spinoffal előrukkolni ahelyett, hogy valami teljesen újat csinálnának a Lucasfilmnél.
A spoilerekbe belemenve már mélyebben kivesézzük a különböző karaktereket. Megbeszéljük, bejött-e Han Solo úgy, hogy nem Harrison Ford játssza, és hangot adunk Woody Harrelson iránti imádatunknak. Emilia Clarke Qi'rája, Phoebe Waller-Bridge L3-je és Thandie Newton Valje kapcsán azt is megnézzük, elég teret nyújtott-e a Kasdanék-féle forgatókönyv a női szereplőknek. De vajon milyen álmai valósultak meg Péternek a Solo-filmmel? Most komolyan jobbak az előzményfilmek az új produkcióknál? És mennyire megyünk át totál nördökbe? Minden kiderül, aminek ki kell derülnie, és az is, aminek nem - talán még a vezetékneveink eredetéről is fellebben a fátyol.
Linkek
A Biciklitolvajok szikár neorealizmusa után merész váltással Federico Fellini 1963-as mesterművének, a szürreális 8 és ½ című filmnek ugrottunk neki. Fellini nyolc és feledik alkotása a saját kétségeiről, alkotói válságáról és a nőkkel való viszonyáról szól, de olyan filmnyelvi leleményességgel, hogy képtelenség ellenállni neki.
Az évad során sokat beszélgettünk már róla, de most is érvényes a kérdés: érdemes csupán egy-egy filmre betekinteni ilyen hatalmas hagyatékkal büszkélkedő rendezők filmográfiájába, mint Federico Fellini? Lehetséges teljes egészében befogadni és megérteni a 8 és ½-et, ha az ember nincs tisztában az alkotó korábbi műveivel? Megkapargatjuk a túlbuzgó történet felszínét, hogy megértsük, mennyi mindenről akar beszélni Fellini. A Marcello Mastroianni által játszott főszereplőt is élve felboncoljuk, hogy feltárjuk benne a film rendezőjét saját magát, az összes komplexusával együtt. És természetesen nem tudjuk elkerülni, hogy az elmúlt tíz-húsz év összes olyan szerzői filmjével összemérjük, amelyek az alkotással küszködő filmesről szólnak, Charlie Kaufman műveitől kezdve Alejandro González Iñárritu és Darren Aronofsky közelmúltbeli dobásaiig.
Linkek
Megkésve bár, de törve nem, az ötödik évadunk utolsó blokkjával jelentkezünk, amelyben olasz rendezők alkotásaival foglalkozunk három évtizedet felölelve. Elsőként az olasz neorealizmus csúcsműve, az 1948-as Biciklitolvajok kerül terítékre Vittorio de Sica rendezésében.
Múlt heti adásunk témájához hasonlóan ismét egy sokat szenvedő főhőst kísérhetünk végig a kálváriáján, ezért megint futunk egy kört azzal, hogyan lehet elkerülni a nyomorpornót. Milyen filmes és történelmi okok vezettek a neorealista irányzat kialakulásához, és hogyan hatott későbbi alkotókra? Milyen érzelmeket tud kiváltani belőlünk hetven év távlatából de Sica klasszikusa? És vajon mikor találhatták fel a pizzát? Az adás során kivesézzük az amatőr szereplők használatát, megkeressük a kedvenc rendezői megoldásainkat a látszólag egyszerű vonalvezetésű történetben, és elkezdjük összegezni a maratoni hosszúságú európai évadunk általános tanulságait is.
Linkek
Az Arcélek, útszélek Oscar-jelölése miatt idén újra a figyelem középpontjába kerülő Agnès Varda 1985-ös filmjével, a Sem fedél, sem törvény (Vagabond) című alkotással foglalkozunk a héten.
A csavargó, magányos nő életéről szóló humanista történet már bőven túlvan a francia új hullámon, de az új hullámon belül is különutas rendezőként induló Varda itt is meg tudja mutatni az eredeti képi megoldásait. Miben különbözik a Dél-Franciaországban játszódó road movie a műfaj klasszikus példáitól? Meg lehet-e úszni a nyomasztást, ha az első jelenetekben meghal a főhős? Imponáló-e a minden kötöttségre fittyet hányó szabadságvágy, vagy túlzottan romantikus? András felkészültségének köszönhetően össze tudjuk hasonlítani a filmet Varda egy korábbi darabjával, a Cléo 5-től 7-iggel is, így rögtön képet kapunk a rendezői sokoldalúságáról is. A végén kiderül a lényeg is: megjött a kedvünk a blokk után jobban elmélyedni a francia filmművészetben?
Linkek